Budapest, 2018. (41. évfolyam)
11. szám, november - ÉPÍTETT VILÁG - Álmok egy állatkertről
BUDA PEST 2018 / 11 18épített világ épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ Napjainkra az Állatkert egész történetét tekintve példátla nul intenzív fejlődés képét mutatja. Ehhez fogható csak az 1865–66-os alapítási időszak volt, de még inkább az 1908 és 1912 közti – gyakorlatilag újraalapítási – korszak, amelyhez ma is igazodunk. Mindenkor az aktuális modernitás jegyében, az éppen legkorszerűbb megoldásokkal és a város közönsége igényes szolgálatának szándékával. A székesfőváros szecessziós nagyprojektje Az első háború előtti megújítás döntő előzménye a székesfővárosi törvényhatóság akkori határozata volt: a kert már igazolta létjogosultságát, fontos lett a városlakóknak, megérdemli hát, hogy többé ne magánvállalkozásként küszködjék, hanem Budapest saját intézményeként működjön. A Városházán többen aggódtak ugyan, tudják-e majd finanszírozni a fejlesztést, gyakorlatilag az újraépítést. Azt a fajta teljes, az épített arculatot is átformáló beruházást, amelyre ezzel a döntéssel elkötelezték magukat. A kételyek csak a 30-as évekre oszlottak el, amikor az erre alkalmassá tett Fővárosi Állat- és Növénykert a fauna és flóra bemutató megismertetésén túl már más kulturális szolgáltatások piacképes sokaságát is kínálni tudta: korabeli plakátjai tóparti kávéházba, az egész ország egyik legelső és legjobb játszóterére, az Állatkert saját szimfónikus zenekara által előadott koncertekre invitálták Pestet és Budát, a vendégeket. Egy új szabadidőközpont született a város szívében. Az intézmény szakmai profilja is tisztult, mind urbanisztikai, mind minőségi értelemben: a megújulás során leválasztották az eredeti terület Hermina út felé eső mintegy egynegyedét, és az állattani karakterében megerősödött klasszikus kertből oda „tolták ki” a népszórakoztató létesítményeket, létrehozva a Vurstlit. Ez utóbbi az Állatkerttől gazdasági udvarral elválasztott önálló, regényesen sokszínű-illatú-hangulatú világot képezett, így aztán évtizedeken át működött ott számtalan látványosság – egyebek közt a Beketow- és a Barocaldi-cirkusz, a túléléséért küzdő Feszty-körkép, a borzongató Plasticon, a Royal Vio mozi, a mutatványosok közönségét megörökítő fényírda, nem beszélve az evés-ivás-mulatozás igen változatos jellegű és minőségű intézményeiről. A Hermina úton túl az Angolpark is itt született meg, míg végül a Rákosi-korszakban valamennyi kisebb-nagyobb mutatványost és csepűrágót államosították, és beolvasztották a szovjet típusú Vidámparkba meg az állami cirkuszvállallatba. Az állatkerti és a mutatványos terület fejlődése tehát 1908–12 között végérvényesen elvált egymástól. Ekkortól az előbbi karakterét a tulajdonosváltás, a profiltisztítás, a komoly közpénz-ráfordítás és vele az alapvető arculatváltást hozó magas minőségű, nagy művészi értékű megújulás határozta meg. Maga a térrendezés alapozhatott a még Xantus János , majd Reitter Ferenc és Petz Ármin által elgondoltakra. Azonban az épületállomány és a térhasználat gyökeresen megújult! A közemlékezetben méltó helyét máig el nem nyert fényes elme, a kertet akkor igazgató Lendl Adolf úttörő és világszínvonalú állatkertészeti koncepcióját fordították le a tervlapok szintjére a Műegyetem tudós tanárával, Neuschlosz-Küsli Kornéllal együtt az általa ajánlott frissdiplomás építészek: Kós Károly és Zrumeczky Dezső . Megalkottak egy nagyrészt szecessziós, tehát kor- és életszerű, holisztikus szemléletű, igényes együttest – parkot és épületeket. Nem riadtak vissza monumentális elemek megalkotásától sem, így készült el a két hatalmas műszikla vagy a „magyar Nizza”: a Pálmaház. Az első világháború felé gyanútlanul sodródó főváros rendre emelte a költségkeretet, amely végül is 4 millió aranykoronára nőtt – de futotta rá. Mondhatjuk, hogy aranykora volt ez a Fővárosi Állat- és Növénykertnek: akkor már évszázados tapasztalatra támaszkodó, a maguk területén és általában is zseniális alkotók foghattak össze fantasztikus szervezőképességű, elhivatott fővárosi mérnökökkel és tisztekkel az Állatkert Építési Bizottmányban! Élő skanzen Ez a múlt század eleji építészeti karakter ugyanakkor nem homogén. Három rétege is van: az egyik, talán a leginkább sajátos, az erdélyi magyar-román-szász hagyományt megjelenítő vonulat, amint azt a nagy méretű építmények közt a régi Madárház vagy a Majomház példázza, a kicsik közt a mai Lemúrház és Makiház (volt Kisrágcsáló- és Kenguruház/Bambiház), Kós és Zrumeczky „örömben született” alkotásai. Második rétegként ezt a hagyományt vegyíti a szecesszió Álmok egy állatkertről Mint Aladdin csodalámpása, olyan a Fővárosi Állat- és Növénykert: a múlt századelőn belé költöztetett szellem – az igényes kreativitásé – szó szerint újabb terekbe szabadul egy nagyívű, immár negyedszázados fejlesztési koncepció megvalósulásával. Persányi Miklós főigazgató nem véletlenül illeti a „reneszánsz” szóval a hosszú folyamatot, amelyben az épített értékeket gondosan őrző nemes hagyományra alapozva napról napra formálódik modern kulturális örökséggé Budapestnek ez a történelmi arculatát megújítva őrző közterülete. Képeslap a Székesfővárosi Állatkert készülő épületeiről 1911 körül: Szarvasház, Bivalyház, Bagolyvár, Nagyszikla fő tömbjének vasbeton „csontváza”, Kenguru- és Majomház.
