Budapest, 2018. (41. évfolyam)
11. szám, november - Buza Péter: A NAGY HÁBORÚ - A fa, ha égig ér
szöveg: BUZA PÉTER 11 Valamikor a harmincas évek végén döntötték el, hogy beszereznek néhány facsemetét, zöldítendő a világot. A Berend utca partján plántáltak el a sittes homokon öt jegenyét. Mind megeredt. De 1945-re éppen csak hogy mutatkozni kezdett sudár igyekezetük. És 2018-at, a nagy háború centenáriumát már csak egy érte meg közülük. Túlnőve magasan a házakat. Jelöletlen fejfa Marjai Lajos és szeretett öccse, István emlékezetének temetőjében. Lajos atya István (a kalauz Lajos testvéröccse) 1902-ben született. Kiváló tanuló – a lelkész beszélte rá az édesapját, hogy taníttassa a fiát. El is végezte a békéscsabai gimnáziumot. Meg egy gyorsíró iskolát. Valamikor a húszas évek legelején jött fel Pestre. A kultuszminisztériumban lett irodasegédtiszt. A sorban utolsó, XI. fizetési osztályban. Öt jegenye Eseménytelen negyedszázad Sára asszony dédunokájának, Marjai Lajosnak a felnőtt élete. Határozott jele van annak, hogy beleszeretett az egyenruhába. Katona maradt 1919 januári leszerelése után is. Horthy nemzeti hadseregében szolgált 1920-21-ben, aztán két évig a csendőrségnél. 1924-ben – az uniformis marad! – Pesten elszegődik villamoskalauznak. Az óbudai kocsiszín lesz az állomáshelye, itt, a közelben, a városi házak egyikében, a Veder és Berend utca sarkán élt feleségével s 1933-ban született fiával, Tiborral. Asszonyát, Izsó Rozáliát Gyomáról hozta, falujában, 1923 decemberében házasodtak össze – mint azt a BSzKRt kérésére bemutatott, a szegénységi bizonyítvány alapján 1924-ben kiállított anyakönyvi kivonat tanúsítja. Dr. Marjai Katalintól, a pesti kalauz Marjai unokahúgától tudom: kellett lennie valamiféle fennforgásnak a szegénységi bizonyítvány megszerzése körül. Mert bizony igen jó minőségű huszonnégy hold szántón húzta az igát tanyájuk körül Lajos édesapja (szintén Lajos) hites társával, Gecsei Etelkával együtt. – A nagymamám 1956 körül, a nagypapa később, a hatvanas években halt meg. Gyerekként – sokat voltam a tanyájukon, ott volt mit enni – nem szerettem Gyomán. Kemény asszony volt Gecsei Etelka. Mi más lett volna! Mind a két család-szemefénye fiát megölték. Apámat, Istvánt s a bátyját, Lajost is. Padlássöprés, vegzálás. Kövér kulákok karikatúráit plakátolták ki a tanácsnál a faliújságon. Megnevezve az egyik hízott paraszt alakjának rajzolata alatt a nagyapát. Inas, magas, hajlott hátú, halálosan fáradt embernek ismertem. A neuhausi levlapot őrző Marjai Lilla a kalauznak szegődött Lajos unokája. Családjukból elsőként az ő édesapját, Tibort, pontosabban a nevét találtam meg egy régebbi pesti telefonkönyvben. Nyomon vagyok! gondoltam. A 101-esek már idézett emlékkönyve írja még róla: „Marjai Lajos t(artalékos) gyal(ogos) – BSzKRt kalauz, Budapest. 1917 októberében vonult be ezredünkhöz s rövid kiképzés után 1918 elején az olasz fronton küzdő II. zlj-nál nyert beosztást.” Ezt már tudjuk. S azt is, hogy ezt követően mi történt. 1919 januárjában szerelték le, négy év telvén kikötött a nagy Budapesten, s elszegődött a villamos vasúthoz. Testvére, István – dr. Marjai Katalin édesapja –, a kultuszminisztériumi kishivatalnok a szomszédságában, a közeli városi házak egyik lakásában élt. Az utolsó fizetési osztályban írnokoskodó István (az asztaloknál jobbra, közelebb a pulpitushoz) munka közben
