Budapest, 2018. (41. évfolyam)

10. szám, október - Simplicissimus Budapestje

19 hüvelyk (20 és 45 centiméter) között vál­tozik a kerékméret. Ha nagyobb, akkor az nagyobb súlyt is jelent – viszont több akadályon tud túljutni. Akár lépcsőn is le tud menni. (Fel nemigen.) Mindkét járművet a járdán használják az emberek. A hoverboardot inkább gyere­kek, az elektromos egykerekűt inkább fi­atalabb felnőttek lába alatt látom. * * * Két hónappal ezelőtt a New York Times eu­rópai kiadásában olvastam egy hosszú cik­ket azzal a címmel, hogy „Kell-e félnünk az elektromos rollerektől?” – azóta Budapes­ten is egyre-másra látom ezeket az eszkö­zöket, általában öltönyös úriemberek alatt. A megszólalásig hasonlítanak a hagyomá­nyos rollerekre, akkumulátoruk kicsi, ezt a vízszintes rész alá rejtik. Gyors. Az amerikai lap konklúziója: nem, nem kell félni tőlük. Ha valaki további, Budapesten még nem látható típusokra kíváncsi, tekintse meg a Pinteresten ezt a hirdetőtáblát: www. pinterest.co.uk/pin/412994228305986552. Szerelem első pillantásra: a Blinkee elektromos robogó Meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt. Egy távoli barátom érkezett vele a régóta esedékes ebédelésre. Dőlt belőle a dicséret, hogy milyen praktikus, milyen olcsó, milyen könnyű használni. Még na­gyobb előnye, hogy bárhol le lehet ten­ni, majd más felveszi onnét. Ha van jogo­sítvány, annyi elég. 49 forint percenként, nincs semmi éves díj. Bukósisakot adnak hozzá, benne van a csomagtartóban. Ezt nekem is ki kellett próbálnom. Mint BuBi felhasználó, jól emlékeztem, milyen bonyolult és hosszadalmas volt a (papí­ron) kötött szerződés elkészítése. Egy reggel bejelentkeztem, kitöltöttem az egyszerű űrlapot, megadtam a bankkár­tyámat, elküldtem a jogosítványom fény­képét, és délutánra már vissza is igazoltak. Mámorító volt kinyitni az alkalmazást a mobilomon, és nem messze tőlem ott mo­solygott egy Blinkee. Gyorsan lecsaptam rá, 15 percig hajlandó tartani a rendszer számomra, nehogy elvigyék az orrom elől. Sőt, mutatja is az utat az aktuális helyzet­től a járműig. Közben visszafelé ketyeg az idő, mutatja, mennyi van még hátra a ne­gyedórából. Az idegen szóból képzett név arra utal, hogy eleve nem csak Magyaror­szágra gondoltak a szolgáltatók – pillanat­nyilag Varsóban és Budapesten elérhető. Odaértem, kibéreltem a masinát, kinyitot­tam a csomagtartót, felvettem a hajhálót, rá a bukósisakot, elolvastam a mellette he­verő egyoldalas, pofonegyszerű haszná­lati utasítást Külön felhívták a figyelmet arra, hogy a benzines robogóktól eltérő­en itt a jobb fogantyúban elrejtett „gázt” nem kell felbőgetni indulás előtt, azon­nal meglódul, legyünk óvatosak. Minden a leírtak szerint történt, de a ma­sina csak nem akart elindulni, végül be kellett telefonálnom az ügyfélszolgálatra. Kiderült, nem csaptam le elég erélyesen a csomagtartót. Utána aztán ment minden, mint a karikacsapás. Mivel soha életemben nem motoroztam, nagyon körültekintő vol­tam, lehetőleg lassan haladtam, kicsit úgy használtam a robogót, mint egy elektro­mos biciklit. De azt is úgy, mintha tojáso­kon lépdeltem volna. Félelmetes és szép­séges volt egyszerre a dolog. Jó volt, hogy átvághattam gyalogos zónákon. Úgy érez­tem magamat, mint valami udvarias félis­ten. Mintha a gazdagok játékszerét kaptam volna kölcsön. Nagyon élveztem a dolgot. Szinte személyes sértésnek éreztem, ha nem volt a közelben szabad jármű. Már állan­dóan a „blinkivel” szerettem volna menni. Mindig volt szabadon 20-25, de nem volt mindig a közelben. (Persze az éppen fog­laltakat sose látja az ember.) A negyedik út a robogóval A blinkit voltaképpen szabadidős tevé­kenységnek tekintettem, az első három próbaút ráadásául a szabadságomra esett. Úgy éreztem, kitanultam minden csín­ját-bínját. Egy reggel vérvételre kellett mennem a szakorvosi rendelő laborjába. Sajnos nem volt szabad blinki, kénytelen voltam villamossal utazni. A sorbanállás után derült ki, hogy a beutalót otthon hagytam... Még fél órám volt a labor zá­rásáig, először taxira gondoltam, de beug­rott a blinki, és szerencsémre a közelben volt egy szabad jármű. Szépen hazaér­tem, a kapu előtt várakozásra állítottam az alkalmazást, hogy el ne vigye más, az íróasztalomról felkaptam a beutalót, már indultam is vissza. Szépen, időre vissza­értem a rendelőhöz, már csak parkolni kellett. És ott történt a baj. Egy ott (két méterre) parkoló autóval szemben akar­tam leállítani a robogót, de nem volt mit „üresbe tenni”, ki kellett volna kapcsol­ni a masinát, de én arra gondoltam, majd utána. És amikor leszálltam és lassan tol­ni kezdtem, hirtelen meglódult az egész, egyenesen az autó felé! Hogy nehogy ne­kifusson, balra rántottam az egészet, de a kis koccanást így se tudtam elkerülni. Utána meg elestem a robogóval együtt. Mindkét térdemet véresre horzsoltam. A vadonatúj nadrágom totálkáros lett, egy arra járó kolumbiai turista segített feláll­ni. Kis túlzással sokkos állapotba kerül­tem. De azért mindent gondosan lefény­képeztem. Berohantam a sebészetre elsősegélyért. Alaposan bekötöztek, csak utána tudtam bejelenteni a balesetet. Elküldtem a Blin­kee Kft. ügyfélszolgálatára a fényképeket, pontról pontra leírtam az esetet. Régebben volt autóm, akkor tudtam, milyen bizto­sításom van, kötelező is volt, meg CAS­CO is. Erre a járműre azonban semmi... Lapzártáig nem jelentkezett a cég. Elég sokat gondolkozom a történteken. Nem ártott volna egy kis oktatás az első hasz­nálat előtt. Még a Segway esetében is van. De ugyanakkor nem éppen a faék egysze­rűsége vonzott engem is ide? Vajon én hogy jártam volna el, ha ilyen céget ala­pítok? És a hatóságok hol vannak ebben az egészben? Csak kullognak a fejlődés után. Aztán majd jól betiltják? Az nem lenne jó. Ha most családom ké­résére szüneteltetem is a motorozást, a nagy élményeim között tartom számon. Szeretek veszélyesen élni!

Next

/
Oldalképek
Tartalom