Budapest, 2018. (41. évfolyam)

9. szám, szeptember - Zeke Gyula: EMANCIPÁCIÓ - Százötven éve született Vázsonyi Vilmos

BUDA

PEST

2018

/ 09

20

derék keresztény kisiparos és zsidó kispolgár is. És sok kis kávéházi kibic is, aki utoljára akkor nem szólt közbe, amikor Vázsonyi beszélt. (...) százötven ember vett részt. Tolókocsin is, mankón is jöttek, nem sétapálcával, de csaknem mindenki bottal, amire támaszkodni lehet.” (Vázsonyi húsz év után. Haladás

, 1946. június 6., 9-10. p.)

Kellér Andor személye és írásai egyébként is mellőzhetetlenek lesznek Vázsonyi Vilmos pályaképének teljesebb megrajzolásakor. Az OSzK Kézirattárában található hagyatékát két egészen más okból kezdtem a tavaszon kutatni, s a különféle tételek közt két olyan anyagra is rátaláltam, amelyekről eddig senki nem tudósított. Kellér irodalmilag elsőrangú életműve roppant fontos és igen jól kiaknázható a polgári kori Budapest (társadalom)története szempontjából is. Ismerői tudják róla, hogy amolyan „életrajzi író” volt, jelentősebb könyvei (és ugyanígy: kisebb szövegei) szinte kivétel nélkül a kor egy-egy jelentős személyiségének – Szemere Miklós

nak, Gály Lajos

nak, Beöthy László

nak, Szomory Dezső

nek stb. – élettörténete mentén íródtak. Nos, az említett lelet nem más, mint Vázsonyi Vilmos életrajza – legnagyobb sajnálatunkra azonban annak csak a második fele, amely a százegyedik oldalon veszi kezdetét... Egyelőre fogalmam sincs, létezik-e valahol (és ha igen: hol?) a kézirat első fele, sajnos könnyen előfordulhat, hogy elveszett. Hiszen ha az anyag kézirattárba adásakor meglett volna, Kellér özvegye bizonyára teljes egészében adja át. Ha ez marad a végeredmény, igen sajnálhatjuk, mert Kellér Andor nem csupán fiatalabb két erő mögött egymást és a világot fenyegető nagyhatalom állt. Nézzünk bele Vázsonyi János egy korabeli cikkébe, melyet nem sokkal Hitler

hatalom jutása után tett közzé (A demokrácia ereje. Ujság, 1933. április 16., 10. p.): „A demokrácia megbu

kott! – hirdeti az új germán diktátor. Hányadszor már? (...) Mi kerül a helyébe? Két példát láttunk már: Oroszország és Németország újításait (...) Táncmulatság a hullaházban. Vörös lobogó és barna ing. Szociális termelés és horogkereszt. E kettő közt vergődik a demokrácia. Diktatúrák a nép nevében.” Majd így folytatja: „Mi a demokrácia? Nemcsak a titkos, általános választójogban, sajtó, egyesülési, gyülekezési s tanszabadságban, törvény előtti egyenlőségben áll. A demokrácia világnézet: a népek jogegyenlőségének, s a nemzeteken belül az egyéni jogegyenlőségnek dogmája. (...) A demokrácia humanizmus: az általános kultúrának megvalósítása. Gazdasági program: az igazságnak e téren is való érvényre jutása. Szabad verseny, de a fair play szabályai szerint. Szabad verseny, de a gyengék védelmezésével. (...) Naiv álom ez? Délibáb a magyar pusztaságban?

A parlament csak eszköze a demokráciának, de nem célja. Álparlamentarizmus, látszatalkotmány, lehet a diktatúra fátyla is. (...) A múlt század gyermeke a demokrácia. Akkor támadt fel az ókor fényének feldíszítésével. Feltámadt, és lassan birtokba vette Európát. Serdülni kezdett, s ezért besorozták, háborúba küldték, 1914-et írtunk ekkor. Azóta járja a szenvedések útját. Franciaországban, Angliában, Svájcban, Hollandiában és skandináv államokban érett korát éli vidám egészségben. Két helyről fenyegeti veszedelem. A vörös rém tizenhat éve, s újabban a barna ing. Nálunk pedig?”

Történész választ adni e kérdésekre itt helyünk, áthallásait értelmezni pedig még kedvünk sincs. Tekintsük eredménynek, hogy ama szabadelvű demokrácia még ma is ellenfél, s – miként a vele együtt az elmúlt száz évben már többször elparentált Nyugat – egyelőre vonakodik kimúlni. Sosem tudjuk meg, mit s milyen eredménnyel tett-tehetett volna Vázsonyi János a koalíciós években, ha túléli a deportálást, és hazatér. Egy bizonyos: nem hódolt volna be, s így a legtekintélyesebb polgári demokrata személyiségként vagy emigrálásra kényszerült volna legkésőbb 1948 nyaráig, vagy osztozhatott volna az oroszok által elhurcolt politikai vezetők sorsában. Mindezt, ismétlem, sosem tudhatjuk meg, azt viszont fia említett könyvéből tudjuk, hogy amíg módjában állt dönteni, vállalta saját maga és a közössége, a mindenestől asszimilált magyar zsidóság sorsát, hisz – jóllehet, megtehette volna – nem hagyta el 1938-ban az országot. A politikus utód Vázsonyi János mártírhalála mindenesetre a kommunisták és az évtizedeken át lappangó antiszemita jobboldal számára is megkönnyítette a nagytekintélyű apa, Vázsonyi Vilmos és a nevéhez kötődő polgári demokrataság háttérbe szorítását, majd teljes elhallgatását. A soá traumája pedig emellett – legalábbis egy fontos történelmi pillanatra – mintha a polgári demokrácia hagyományos társadalmi bázisát is meggyengítette volna a túlélő fiatalabb nemzedékek tagjainak sorában. Erre utal legalábbis Kellér Andor 1946-os emlékezésének egy mondata, melyben a húsz éves halálévfordulón Vázsonyi síremlékét felkeresők közt is szétnéz: „...ott álltunk a húsz éve halott Vázsonyi Vilmos sírjánál. Ahol megjelent Esterházy Móric, Ugron Zsolt, de ahova elzarándokolt egy pár vasárnapiasan kiöltözött emancipáció

A pályakezdő ügyvéd és hírlapíró