Budapest, 2018. (41. évfolyam)
1. szám, január - Simplicissimus Budapestje
Simplicissimus Budapestje BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA Ötszáz titok nyomában Tavasszal levelet hozott az internet-postás Antwerpenből az előttem ismeretlen Luster kiadóból: írnék egy Budapest-kötetet néhány éve futó sorozatukba: „X város 500 titka”. Mutatóba elküldték a Brüsz szelt, Amsterdamot, Lisszabont bemutató darabot. Különös műfaj: összesen száz darab 5-ös lista kell. Mindegyik szócikknek képtelenül rövidnek, átlagban 50 szó hosszúságúnak kell lennie. Féltem, hogy a szűk határidő és a fotós miatt nem lesz majd módom a szerkesztőimet bosszantva az utolsó pillanatig folyamatos változtatásokra, ezért megkérdeztem, hogy nem készíthetném-e én a fotókat is. A megküldött képek alapján beleegyeztek a dologba. A teljes könyv 10 fejezetből áll, lényegében ezekből (a címek nem ilyen egyszerűek): Evés – Ivás – Vásárlás – Épületek – Kultúra – A város felfedezése – Alvás – Gyerekekkel – Hétvége – Apró részletek. A fejezetek közti arányokba, az egyes listákba a szerkesztő egy kicsit beleszól. A szobrokat például sokallotta, a drinkbárokat kevesellte. Ki kellett lépnem a régóta változatlan komfortzónámból, alaposan el kellett merülnöm a sör- és drinkbár-forradalomban, a férfi luxusöltöny-iparban, a női haute couture showroom-ok világában, fel kellett keresnem kézműves pékségeket és conceptstore-okat (ennek még nincs magyar megfelelője, az eredetieskedő ajándékok, öltözékkiegészítők, bizsuk kis méretű boltjai). Jó élmény volt, ahogy letértem megszokott ösvényeimről. Budapestet nagyon másnak találtam, mint amilyennek eddig tudtam. Modernizálódása sokkal jobban előre haladt, mit képzeltem. Ha ennél is jobban növekszik a modern aránya, akkor már veszélybe kerülhet a város karaktere. Bár az is lehet, hogy a természeti környezet, a védendő örökség miatt ez sose következik be. A kiadónak jól bejáratott módszertana van arra, hogyan készüljön egy ilyen könyv. Először a fejezetek aránya, az ötös csoportok listája alakuljon ki, aztán az egyes rövid posztok szövege. Írás közben persze némileg változtak az arányok. Bekerült a boltok közé 5 jó szemüvegszalon (különösen Amerikához képest elképesztően olcsó, néhol ingyenes a szemvizsgálat, míg a keretek választéka vetekszik Béccsel). De miután mindent leadtam, rádöbbentem, hogy két fontos ötös lista kimaradt: a hirtelen elszaporodott férfiborbélyokról és a szabadulószobákról. Bízom benne, hogy be tudom csempészni ezeket. De mit dobjak ki? (Jelöltjeim: sörkocsmák a legnagyobb sörkínálattal, és ... a másikon még tépelődöm.) Milyen érdekes város, Budapest, te jó ég. Az erzsébetvárosi bulinegyed (ma már) megoldhatatlan problémája Igyekszem mindent követni, ami erről a témáról a komolyabb sajtóban, a blogoszférában megjelenik. De mindez mit sem érne, ha nem beszélgetnék időnként J-vel, szerkesztőtársammal, aki a Klauzál tér sarkán, a húszas években elképzelt Erzsébet sugárút vonalában elhelyezkedő Bauhaus házak egyikében lakik, a legfelső emeleten. Mint egyszer mesélte (vagy írta?), ha főzés közben kinéz a konyhaablakon, akkor a New York palota óráját láthatja. Egy ilyen lakásból csak a végső esetben költözik el az ember. Ennek ellenére néha úgy éreztem, hogy J. már a költözés határáig jutott. A minap ezt írta nekem: „Nemrégiben este kilenc körül sétáltam a Gozsdu-udvar környékén, és hirtelen megértettem, miért nem lesz soha értelmes párbeszéd a lakók és a »romkocsmanegyed« pártolói között. Valószínűleg azért nem, mert a romkocsmák pártolói azokra a helyekre gondolnak, amikor pártolnak, amikkel a helyieknek – mármint a még eszénél levő, nem totál kiakadt zömnek – sincs semmi bajuk. A pártolók a klassz éttermeket, a fiatalos vendéglátó-ipari egységeket, az innovatív büféket, a szellemes(kedő) kocsmákat pártolják, aztán legkésőbb éjfélkor hazamennek. Nekünk meg maradnak az akkor nyitó primitív itatók, ahol ipari szesszel tömik a bel- és külföldi ifjúságot, valamint a pub crawlok, ahol százával hajtják végig az üvöltő embereket éjfélkor, kettőkor, négykor, ötkor a kerületen. Hogy ebből mennyi a nemzetgazdaság bevétele, arról kitűnő egzakt számaink vannak nekünk is, csak sajnos nincs annyi követőnk, mint Tibi atyának – aki egyébként pontosan három darab kocsmáros. Mindenesetre a nemzetgazdasági bevételről sokat elmond, hogy a nyári (előre bejelentett!) szúrópróba szerű NAV-ellenőrzés idejére az innovatív romkocsmák kétharmada zárva maradt, a világörökségi területen szedett extra, vendég-fejenkénti adóból pedig a töredéke sem folyik be a takarításra (állítólag, nulla hatásfokkal) elköltött kerületi pénznek. Ja, tudom, persze, a »tízezer munkahely«... Kocsmánként huszonöt ember! Kész csoda, hogy a vendégek még beférnek!” Ezt meg kellett beszélni Complicatusszal. Leültünk kedvenc helyünkre, a Kinóba, és megpróbáltuk a Holdról nézni a jelenséget. Mióta együtt hallottuk a Brain Bar fesztiválon Koppenhága főépítészét arról, hogyan lett az a város egy harmadrendű sárfészekből mintaszerűen élhető, irigyelt metropolisz, szeretjük képzeletben modellezni, mi történt volna ott – hogyan álltak volna a problémához. Ott persze egységes városigazgatás van. „Úgy könnyű...” (Vagy nem. Sehol se könnyű.) Arra jutottunk, hogy – a mi alternatív történelmünkben – a 2002-ben kezdődött romkocsma-préritűz 2005-ra már elérte volna azt a határt, ami cselekvésre ösztönzi a városi hatóságokat. A főpolgármester munkacsoportot állított volna fel turisztikai szakemberekből, városszociológusokból, helyi politikusokból. Azt kérte volna a csoporttól, hogy olyan megoldásokra tegyenek javaslatot, ami a lakók nyugalmát is biztosítja, a bevételt is optimalizálja, a Budapest-imázst sem érinti károsan. Ez a bizottság fél évi (részben helyszíni) ülésezése után a következő jóslat- és javaslat csomaggal állt volna elő: A folyamat megállíthatatlannak tűnik. A 2005-ös öt romkocsma-szám néhány év alatt megtízszereződhet, teljesen ellehetetlenítheti a lakók hagyományos életét. Drámaian felverheti a budapesti albérlet-árakat, ami károsan érintheti a belföldi és külföldi diákok szálláskilátásait. Ezért a főváros mondja ki, hogy három év múlva (2008-tól) Erzsébetváros területén 11 órakor kötelező záróra lép életbe. Egyben a Főváros a költözni kívánó vagy újonnan létesülendő romkocsmáknak lehetőséget nyújt áttelepülni az üresen álló Vágóhíd területére. Támogatást ad düledező erzsébetvárosi épületek lebontására és újra felépítésére is a Vágóhídon. Így megállhatott volna a romkocsma-negyed burjánzása, Erzsébetvárosban korábbra tolódott volna a kocsmázás, akár már hat órakor kezdődött volna a dolog, a féktelen dorbézolók pedig mehettek volna a Vágóhídra. 16
