Budapest, 2017. (40. évfolyam)
12. szám, december - Horváth Júlia Borbála: SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK - Mátyásföldi Bájharsona
BUDAPEST 2017 december 12 Aranyszínű szombat délutánon, amikor a HÉV is lustábban rója a köröket Mátyásföld és Gödöllő között, gyülekeznek a sétálók. A hűvös padok kiürültek, elszánt kutyások követik a főnököt: csahol, megáll, csahol, lábemelés, majd ugyanaz elölről a hajnali dér kockázta gyöpön. A kirándulók a meghirdetett időpont előtt pár perccel teljes létszámban felsorakoznak. „Jól néznénk ki, ha a szomszéd utcából elkésnénk...” Belvárosiak és budaiak mellett kerületi lakosok is érkeztek; mindaz, ami előtt több százszor (vagy egyszer sem) elhaladtak, most új színben tűnhet fel előttük. „A városközponttól távolabb eső XVI. kerület nem az a hely, ahová az » átlagos « budapesti vagy éppen a külföldi látogató túl gyakran elvetődik. Éppen ezért lehetnek különösen érdekesek a helytörténész által vezetett kertvárosi séták vagy kerékpáros túrák. Sörfőzde, villák, templomok, női legendák, reptéri séta, régi báltermek és különc művészek történetei – mindezért megéri kimenni a kertvárosba. Baráti árak.” „Na, de mégis, mennyibe kerül egy ilyen villa?” A köszöntő szavak után szinte azon nal bekúszik a kérdés, mert már az első megcsodált palotán kitéve a tábla: eladó! „Minden témára időben sor kerül...” A sé tavezető igazít a hangerőn, hogy az oldalsó sorban állók is jól hallják, s buzdítja a résztvevőket, hogy bátran meséljenek ők is. „A saját történet mindenképpen tanulság a mi részünkre is, mert hiába a rengeteg kiadvány, mégiscsak önök ismerik a legjobban lakóhelyük hétköznapjait.” A csoport tagjai felbátorodnak, és megvitatják az egykori pincérek pincére házának történetét, ki háromgenerációs eltartási szerződést kötött leszármazottaival. „Az meg milyen lehet?” Tűnődnek az utó dok utódai, majd megegyeznek abban, hogy főpincér uramnak nem lehetett rossz dolga, az örökösök pedig beérhették egyharmadnyi jussal. A csoport kedvtelve néz végig a villasoron; az egyforma, de mégis más, méltóságos épületek vonzzák a képzeletet. „Éppen százharminc évvel ezelőtt, 1887. november 5 vagy 6-án megalapították a Mátyásföldi Nyaralótulajdonosok Egyesületét, amely évtizedekig irányította itt az életet. A telepet nyaralóhelynek, egyfajta oázisnak szánták a fővárosból kikívánkozó, tehetős polgárok számára.” A lakosság végignéz az aszfaltos kereszteződésen, hol annak idején dús nyúl- és fogolyállomány kergetőzött a füstölgő puskacsövek előtt, zergetollas kalapban úrvadászok tárgyalták az erdei és a civilizációs pletykákat, szépasszonyok kocsiztak vagy éppen lövöldöztek – ha éppen úgy tartotta kedvük. Fokozatosan kialakultak az utcák, a foghíjak eltűntek. A központ Erzsébet-liget lett; stranddal, kugli- és teniszpályákkal s a nagyvendéglői bálteremmel. Mátyásföldi Bájharsona szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Széman Richárd hír: Az évtizedekig elhagyatott kastély (egyszer leégett), ma már újra lakott. Akkoriban romosan állt, kertjébe szabad volt a bejárás. A ’70-’80-as években 13 évig éltem a közelében, így szinte kötelességemnek éreztem beszámolni állapotáról. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott: privatizálták vagy visszaadták eredeti tulajdonosainak, akik felújíttatták, és a kertjét is rendbe hozták. (A műemlékem blog bejegyzése nyomán) SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK
