Budapest, 2017. (40. évfolyam)

12. szám, december - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Különben dühbe jövünk

BUDAPEST 2017 december 32 Nem fér hozzá kétség, hogy a budapes­ti köztéri szobrászat igazi mérföldkőhöz érkezett. Hogy végre megvalósult az, amit sokan remélni is alig mertek, hogy milliók és milliók álma lett valósággá, amikor néhány hete felavatták a Corvin sétányon Carlo Pedersoli életnagyságnál is nagyobb (igazi ötnegyedes) szobrát. Az avatáson megjelentek a művész leszár­mazottai is – a helyi nobilitásokon kívül –, és együtt örültek, méltán, a hazai kul­turális élet újabb felemelő, szívet melen­gető, utat mutató eseményének. Magunk is, be kell vallanunk, nehezen találunk szavakat, szegényesnek és elkoptatott­nak érezzük a nyelvet, és könnyeinkkel küszködünk. Hát ezt is megértük. Carlo Pedersolit Bud Spencerként zárta szívébe a magyar publikum. Mára klasz ­szikusnak számító filmjeiben több po­font kiosztott, mint ahány csillag van az égen. Mackós járású, mosolygós lénye nem vesződött bonyolult eljárásokkal, két ököllel meg tudta különböztetni a jót a rossztól, nemzedékeknek mutatva példát arra, hogy az erőszak nem erőszakot szül, mint azt elődeink helytelenül tanították, hanem békét teremt. Piedone felügyelő eme pofonegyszerű üzenetét a csecsszo­pók éppúgy képesek voltak megérteni, mint az aggastyánok, nem csoda, hogy filmjeit ma is naponta ismétlik a magukra valamit is adó kereskedelmi csatornák. Pedersoli úr (tanult szakmájára nézve vízilabdázó, s csak véletlenül sodródott a filmipar uszályába) egy esztendeje hunyt el (nyolcvanhét esztendős korában), ép­pen ideje volt tehát, hogy a magyar publi­kum végre méltó módon emlékezzék meg róla. Ez a remek szobor (mely egyik sze­repében, Az ördög jobb és bal keze című film hőseként ábrázolja őt, amint hátán egy nyerget cipel épp) reméljük, csak első lépés lesz a hazai Spencer-kultusz útján, s, ahogy illik, ezt az első műalkotást kö­veti majd a többi, és lesz Spencer út meg Spencer tér meg Spencer lejtő is, s persze nem állunk meg félúton a legnépszerűbb ikonjaink bronzba öntését illetően, jöj­jön most már a Jackie Chan -szobor, meg a Harry Potter -szobor is, Thomasról, a gőzmozdonyról nem is beszélve. És az újabb Spencer-emlékművek felállítása esetén tessenek kihagyni a helyet Teren ­ce Hillnek is (kinek persze innen kívá ­nunk jó egészséget és hosszú életet, de hát minden véget ér egyszer.) Akadnak természetesen fanyalgók, akik azt mondják, hogy Józsefváros jobban tet­te volna, ha olyanokra költi a szoborállí­tás tetemes költségét, akik öregbítették a városrész hírnevét, de mi nem osztjuk ezt a nézetet: Carlo Pedersoli ma már min­den magyaré, helyes, hogy a józsefvárosi vezetés nem szűk, helyi érdekek foglya, hanem egyetemes értékekben gondolko­dik. Vannak aztán, akik a szobor láttán is fanyalognak, nem is hasonlít, mondják, az egész olyan, mint egy gyurmaszakkö­rön létrehozott paródia, de azoknak meg azt mondom, felejtsék el mindazt, amit a szobrászatról korábban gondoltak, sőt, felejtsenek el mindent, az internet világá­ban a lájkok számítanak, új időszámítás kezdődik, aki a legelszántabb, azé a világ. Egyébként is, ez a történet a hazai de­mokrácia kivirágzásának igazi dokumen­tuma: fényesen bizonyítja, hogy minálunk bárkiről készülhet szobor és bárki szob­rász lehet, aki elhatározza, hogy az lesz. Különben dühbe jövünk. ● Névjegy: Bud Spencer, Corvin sétány. felállítva: 2017, alkotó Tasnádi Szandra. Különben dühbe jövünk szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne SZOBORPARKŐR

Next

/
Oldalképek
Tartalom