Budapest, 2017. (40. évfolyam)
10. szám, október - Horváth Júlia Borbála: A faragás lett a fülbevaló rajta
BUDAPEST 2017 október 19 vennyolcas, úgy ahogy tartotta a lelket az állomásban (és a lakosságban), de a villamosvonal megszűnése után rohamos romlás következett be. A történetmesélés e ponton rövid időre megszakad, mert a szervezők nemcsak az ismeretek átadására, hanem a szórakoztatásra is gondoltak. A rögtönzött színpadra mesemondó, valamint néptáncosok csoportja perdül, később egy teljes zenekar zendül, s ki-ki a maga területén próbálja felidézni az első megnyitó-ünnepség hangulatát. A fotósok fáradhatatlanul fogadják a jelentkezőket, akik autentikus háttér előtt, századfordulós jelmezekben fényképeztetik magukat, majd a fekete-fehér fotókat mutogatva próbálják kortársaiknak bemagyarázni, hogy a kép több mint száz éve, éppen itt készült róluk. Mialatt odabent ekképpen folyik a dínom-dánom, az újonnan épített üvegfalú épületszárny is értelmet kap. Kerek asztal körül tervezők, kivitelezők, és zugligeti hazafiak nem múló lelkesedéssel idéznek a felújítás viszontagságos időszakából. A gondolat – mintegy álomként –, huszonhét évvel ezelőtt merült fel, amikor még tizenegy család élt az épületben. Először az ő sorsukat kellett rendezni. Végül a lakók elköltöztek, és az állomásház hosszú ideig üresen ált. Akkor a könyörtelen pusztulás miatt kellett aggódni. Azután következett a privatizálási kísérlet túlélése és a meggyőzés, hogy lesz értelme a helyreállításnak. Noha a tényleges felújítási munkálatok szűk kilenc hónapig tartottak, a hogyanról és a miértről szóló gondolkodás tíz évet vett igénybe. A hosszadalmas tágyalásokon végül döntés született, ráhatással és pályázatokkal pedig a szükséges pénz is előkerült. A tervezők csínján bántak a modernizációval, s fejüket meghajtva az aprólékos téglarakosgatást választották a percek alatt felhúzható betonfalazás helyett. Megadón kapargatták a facsipkékre felhordott festékrétegeket; a mainstream szerinti zöldtől az unalmas Schönbrunn-sárgáig sokféle árnyalat megjelent. Végül maradt az eredeti: a végállomás-okker, amely a neobarokk faragásokkal harmonizálva olyan mosolyt csal az arcokra, amilyet a kortárs építészetnek a mai napig sem sikerült. Készen áll hát a mű, és a lelkes lakosság az alkotás eufóriájával nézegeti a vörös téglás állomás-palotát; az impozáns üvegbetétet, a rendezett kertet, s a majdani cukrászda kiülő teraszát. A városvezető, a helytörténész, a muzeológus, az építész, a civil pártoló kérdőn tekint körbe: a következő feladat, hogy életet vigyenek egy erdei túraútvonal kellős közepén álló kiállító- és koncertterem falai közé. ●
