Budapest, 2017. (40. évfolyam)

5. szám, május - „Elkoboztak egy életet” - Csontó Sándor válogatása

BUDAPEST 2017 május 20 „Életének utolsóelőtti napját baráti körünk­ben töltötte, Szárszón, ahol meglátogattuk. Két nővérével, nővérének kisgyermekeivel élt itt hetek óta, egy kőhajításnyira a Bala­tontól, hatan két kis szobába összezsúfol­va...Mondottuk neki, hogy kiadója új kötet megjelentetésére vállalkozik, együtt vol­na-e már egy kötetre elegendő költemény. Egy pillanatig hallgatott. »Tudjátok, hogy a Nagyon fáj-ból hány példány fogyott? Száztizenöt. Nem hiszem, hogy kiadónak kedve lenne költőtől kötetet megjelentet­ni, akinek verskötetéből csak száztizenöt fogyott«, mondotta. »Akkor most veletek megyek«, mondotta és látszott rajta, hogy ehhez a szándékához ragaszkodik. »Majd kedden jössz fel, Lalával«, válaszoltuk, »szerdán megyünk az előadásra, addig maradj itt és pihenj. Az autóban különben sincs hely, így is szorongunk.« ...Következő napját, pusztulásának napját, délig ágyban töltötte. Délután kelt fel csak. Victor Hugó verseket olvasott, nagy kedvvel és hozzá­értő bámulattal. Estefelé sétálni akart, már sötétedett, fél hét volt. »Mindjárt visszajö­vök«, mondta a nővéreknek, »ne zárjátok be az ajtót. Sétálok, kiszellőztetem egy kissé magam.« Ekkor ment ki a sáros uccán át az állomásra, ahol egy Pest felé induló teher­vonat rostokolt. Hogy itt mi minden fogta el, mire gondolt, mi világosodott meg előt­te, mint pokoli láng, vagy mennyei fény, az örök titok, mert erről már sem írásban, sem szóban be nem számolhatott. Mire az állo­mástól egy rövid kőhajításnyira ért, lassan gyorsuló indulásba kezdett a szerelvény. Szemtanúk állítása szerint, – három diák­gyerek volt a szemtanú, – ekkor futásnak eredt, a sorompó alatt átbújt és két kocsi kerekei közé feküdt óvatosan, de döbbe­netes elhatározással. Előbb csak két kezét fektette a sínekre, behajolva mélyen a kere­kek alá, hogy utána visszavonhatatlanul, a lendületben lévő vaggon kiálló vaskampója, lépcsője, vagy összekötőlánca szétroncsolja okos fejét. Rettenetes halálát a visszatérésé­re várakozó nővéreknek tisztességtudóan a falu bolondja jelentette.” [Remenyik Zsigmond: Költő és a va­lóság, részlet In: Szép Szó 1938 54.o] „...Néhány barátja és tisztelője volt ott, azok, akik Pestről leutazhattak. De gon­dolatban ott volt a sír körül az újat, szé­pet, jobbat akaró Magyarországnak min­den olyan intellektuálisa, gondolkozója és dolgozója, aki valaha is olvasott József Attilától verset és megérezte ennek a fia­tal, nagyszerű, költőnek a zsenijét. Gondo­latban ott volt Magyarország szegény és dolgozó népe, amely egyik legszebbszavú költőjét veszítette el benne. (...) A kisszá­mú lesújtott rokonságon kívül Cserépfalvi Imre és Dormándi László, a kiadói, továb­bá báró Hatvany Lajosné, báró Hatvani Bertalan, Fenyő Györgyék, Balla Frigye­sék, dr. Bak Róbert és a Szép Szó írógár­dája: Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Remenyik Zsigmond, Gáspár Zoltán, Horváth Béla, Faludy György és Németh Andor, Mónus Illés. És ott voltak a fekete fejkendős pa­rasztasszonyok és a kérges tenyerü föld­munkások. Megható költőtemetés volt.” [Népszava 1937. dec.7] „... Barátom volt, vagyis az íróknak és új­ságíróknak ahhoz a csoportjához tartozott, ahová én is tartoztam. Barátai voltunk, és bőségesen hozzásegítettük, hogy a vonat alá kerüljön, most aztán mind nekrológot írunk róla. Banális volna, ha emberünk félreismert zseni lenne, akit a halála után fedeznek föl – ez, mondhatni, klasszikus séma volna, és úgyszólván rendben len­ne. A dolog azonban úgy áll, hogy József Attilát már 17 éves korában nagy költő­ként tartották számon, és mi mind tud­tuk, hogy zseni, mégis engedtük szemünk láttára szép lassan tönkremenni. Mielőtt ugyanis szentté avatták volna, azaz amíg élt, veszekedős, önfejű és nehezen elvi­selhető volt. Persze mindnyájan tudtuk az irodalom történetéből, hogy a legtöbb zseni veszekedős, önfejű és nehezen elvi­selhető... Az egzotikus Magyarországon történt, annak a hétmilliós kis népnek a körében, amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a leg­magányosabb ezen a földrészen. Ez a kivé­teles magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségü­ket, érvényesülni akarásukat és hisztériáju­kat. Magyarnak lenni kollektív neurózis... Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani – egyrészt mert szertelenségnek tűnik, másrészt mert az olvasó nem elle­nőrizheti –, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. széles­ségi fok alatt a vonat alá vetette magát, ez a József Attila Európának legnagyobb lí­rikusa volt. Mint mondtam, azért szólok róla, mert esete, szerényebb méretekben, folyvást ismétlődik a sorainkban. Közös erővel pusztítottuk el őt, mi kommunisták és antikommunisták, frakciós társak, szép­lelkek, dialektikusok, materialisták, idea­listák, intellektuellek, mindnyájan elvon­tak és alantasok. Folyton a humanista Don Quijotét játsszuk, de a kávéházi teraszok derék Sanchói vagyunk csupán. Persze a vasúti síneknél nyájasabb helyre is vetheti A második temetésen, hetvenöt éve forrás: FORTEPAN , fotó: Berkó Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalom