Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - Ráday Mihály: Ajánlom Porzót
BUDAPEST 2017 május 17 ban. A Kiegyezés évében, vagyis éppen 150 éve alapította a Borsszem Jankó című roppant sikeres és népszerű vicclapot, melynek néhány figurája, mint például Mokány Berci, Mihaszna András, Kraxelhuber Tóbiás a hétköznapi nyelvben is ismert és használt elnevezésekké vált – emberek jellemzésére. A Kisfaludy Társaság már 1877-ben tagjául választotta irodalmi munkásságáért.1836. március 31-én született szerzőnk 1916. szeptember 22-én fejezte be igen gazdag és érdemdús pályafutását Budapesten. Idézek tőle ismét, egy részletet abból a fejezetből, amely a Zugligetről és a Svábhegyről szól, arról, milyen szőlész volt Jókai, s hogyan látogatták meg őt Eötvös Károlly al. „Egy másra szabadítottuk őket. A két pompás mesélő régi dolgokkal hozakodott elő. Egyik a másikát emlékezteté: ’Tudod-e még?’ ’Jut eszedbe?’ S tellet kedvünk a legszínesebb emlékrajzokban, (...) Jókai hallgatónak jobb mint Eötvös. Amaz csak a magáén mulat. Deák Ferenc legyen az az adomázó, akin Eötvös megnevet. Vagy Jókai...” És akkor Ágai még meg sem szólalt! – tehetjük hozzá. Hiszen ez a könyv csupa-csupa anekdota, adoma az ugyancsak „pompás mesélő” tollából. Ha mai szóhasználattal mondanánk: Porzó remekül sztorizik! Remek – például –, ahogy leírta, micsoda élet zajlik a Gránátos utca és az Uri utca (Ma Városház utca és Petőfi Sándor utca) között megépült Főposta (melyet éppen most, 2017-ben építenek át szállodává) postai szolgáltatást nyújtó ablakok szegélyezte, mindkét utcára nyíló, hosszú belső folyosóján! De ilyen minden, amit az utcák és bérház-udvarok jellegzetes figuráiról ír, olyanokról, mint a targoncás, hordár, lámpagyújtogató, tűzoltó, cipőtisztító, pereces, „olajos, fenyvesmadaras tót”, a lutrit is áruló kucséber, a rikkancs vagy éppen a házaknál a munkát elvégző favágó. A névmagyarítás tévedéseiről is szó esik a kötetben, miként lett a személyneveket viselő Karpfenstein utca neve Pontykő és Grossfeldergasse Nagymező utca... Ez utóbbiban lakott a szerző, s ugyanúgy panaszkodik az állandó zsivajgásra, mint azok, akik a Király utca környéki terézvárosi és erzsébetvárosi „buli-negyeddé” lett utcákban élnek manapság! Az Ágai Adolf által leírt időszakban tevékenykedett – például – Bókay János , megszületett a gyerekkórház, lett árvaház, állatkórház, s nagy szerepet kapott a Vöröskereszt. Szenzációs leírást kapunk a Nagyvágóhíd (ma a Soroksári út partján üresen pusztuló) épületegyütteséről, s az ott folyó – nem éppen érzékeny lelkületűeknek nézni való – munkáról. Az Állatkert akkori világáról színes elbeszéléséből tudjuk meg a legérdekesebbeket, állatokról, ápolókról meg az építményekről. Remek leírások a fürdőváros életéről, a Központi Tejcsarnokról, mint „a főváros szoptatós dajkájáról”, aztán a színházakról és mulatókról, zengerájokról, a kávéházak városáról – a szerző kritikus szemüvegén át. Az „öblögető”, pózoló Nemzeti színházi vezető-színész, Lendvay Márton éppúgy megkapja a magáét, mint az éjszakai élet ismertebb figurái. Egy részlet ez utóbbiból: „Az afféle mulató helyek anya-intézete Budapesten a ’Kék macska’, melynek nagyobb volt a híre külföldön, mint Petőfinek, a tokaji bornak, magyar lónak, sőt még a tisza-ujlaki bajuszpödrőnek, pedig ez utóbbival mindenütt kedveskedtek nekem, az Arany-szarvtól az északi fokig. Jártak is csodájára e karmos állatnak. Helyébe azonban inkább oda illett volna a kék disznó. Ami a ’dalcsarnok’-ban elhangzott, az nem volt nyávogás, az röfögés volt, még pedig olyan, hogy a dragonyos káplár is bele pirulhatott...” Épülnek az újabb hidak, s aggódik, hogy a Margitsziget már „összeforradva a híd dal, megfosztva boldog és büszke önállóságától, bele esik a nagyváros forgatagába. Félő, hogy maholnap utczákra szabdalva, az a bizonyos ’rohamos fejlődés’ ki fogja irtani onnan a fák egy részét...” Az, hogy a könyv megjelenése után 110 évvel ez a veszély fenyegeti majd Európa első tervezett városi közparkját, a Városligetet, igazán nem juthatott akkor szerzőnknek még eszébe sem... Olvashatunk a kiskörúti Orczy-ház bontásáról, az Erzsébet tér melletti „Akvárium”, s korábban leaszfaltozott parkoló helyén éppen akkor épülő Marokkó-udvarról, a most éppen szállodává átépülő díszes belvárosi ház, a „Párisi-ház födött utcza üvegtetejéről”. Egy idézet idecitálásának nem tudok ellenállni, amely az eredetileg a Vár vízellátását szolgáló gépház számára épült Várkert Kioszkról szól: „Mint a nagy gót és bizancz templomok kiszögellésein a régi mesterek apró tréfákat eresztettek meg, Ybl is a rengeteg épülettömegbe tartozó vízemelő-gép kürtőjén is megeresztette tréfálkozó kedvét: az aranyhímes kürtőbe ablakokat nyitott. Ki-kidugva gomolyos fejét, nézzen még egyszer az a füst az ablakon, mielőtt szétfoszlik a levegőben.” És még egy „korszerűsítésről” a színes szavak tengeréből: „Még híre sem volt Pest-Budában a gázvilágításnak, mikor a Nemzeti Színház már éveken át alkalmazta. Valahol a Ferenczvárosban szűrték és tömlőkben hozták el a Kerepesi útra. Rettenetes egy találmány volt! Világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatott Ó-Budáig. ha a világosság lohadni kezdett, hátul az udvarban valaki rálépett a tömlőre, mint orgonataposó a fujtatóra, s aztán megint vetett egy kis lobot. De az élesztett lánggal együtt kipöffent a megszaporodott émelyítő szag is. Az édes Melinda siralmán nemcsak a szívünk facsarodott el, hanem az orrunk is.” Ágai vérbeli pesti volt, mint a kitűnő „tárcanovellák” írásában is kiváló kései utódja, a nemrégiben élete delén elment Bächer Iván , aki aztán – nem úgy, mint Porzó – mégse ment át a Margit hídon, és „Megyek Budára” címmel 2010-ben megjelent kötetében a Duna balpartján szerzett élményeit adta közre. Ágai Adolf egy évszázaddal korábban kifejtette, mennyire nem szereti Budát, s nem is érdekli igazán. Ő átment – persze, s olyan színesen írt a „szakállasodott” Gellérthegyről, a Zugligetről, Jókai kertjéről a Svábhegyen, s a dombról „lebőgő marhákról”, hogy élvezet elolvasni. Visszatérve Pestre, nagy szeretettel írt a Duna-korzó életéről, s gondolatban megtervezett egy másikat, még egy sétateret, melyet tréfából el is nevezett Porzó korzónak... De ott van a város másik új korzója, mely összeköti az Erzsébet teret a Városligettel, s fakockás burkolatán a lovak patái nem keltenek nagy zajt, nem zavarják a lakókat és a sétáló embereket sem. Több évszakon és több fejezeten át sétál végig az Andrássy úton Porzó, s az építészeti kérdésekben hol vitatkozó, hol elismeréssel szóló szerző leírása élettel teli világot tár elénk: a budapesti nép „belakta” az átalakulóban, fejlődésben lévő nagyvárosnak ezt a fontos területét is. Az „Idegenek Budapesten” című fejezetben írt arról is, hogy a város – mai kifejezéssel élve – nem volt turisztikai desztináció. Bár „járt itten sok egyéb idegen, sőt némelyike évekre vagy akár örökre telepedett le közénk.” „Ezerhétszázat írtanak a nyolczvanöt elé, hogy magyarországi útját szekéren tette meg Pozsonytól Szebenig” Johann Lehmann , s „városunk ról, melynek akkor 13 ezer lakosa volt, míg Szegednek 24 ezer: Pest-Budáról elismeréssel szól. Művecskéje 110. lapján minden utasnak azt a jó tanácsot adja, hogy itt legalább is töltsön el egy napot, mert nagyon érdemes rá.” Fejezzük is be e kis dolgozatot Ágai Adolf szavaival! „Épüljünk, szépüljünk, tisztul junk, emelkedjünk magunkért, s egyben megtaláltuk a módját, magunkhoz vonzani az idegent, hogy lássa és méltányolja törekvéseinket.” „Mondhassa el az idegen, ha közénk jön (...) bárha prózában is: Mily szép, mily tiszta, mily egészséges, mily kellemes, mily európai s mily magyar ez a Budapest!” ●
