Budapest, 2016. (39. évfolyam)
3. szám, március - Elek Lenke: ÖTVEN ÉV - Sárga telitalpú, piros, kék és zöld pöttyökkel
BUDAPEST 2016 március 9 árakat. Egy szakmunkásnőnek és egy tanárnőnek ugyanolyan sokáig kellett spórolni, mire megvehetett egy ilyen táskát, de lehet, hogy csak a pesti tanárnő tudott róla és vágyott rá. A falvakból verbuvált munkásosztály nőtagjainak többsége talán nem is nagyon tudta megítélni, miben jobb, miben más egy Patai táska, mint egy áruházi. Mini mindenkinek, maxi – kinek is? Az egyeduralkodó Ez a divatot kézbe véve – amelynek címlapján oly sokszor mosolygott Patz Dóri, a legendás manöken – az utókor nem kaphat pontos képet az akkori általános öltözködési stílusról, mint ahogy egy mai, lakáskultúrával foglalkozó lap sem a létező magyar valóságot mutatja, hanem annak szűk szeletét vagy inkább rózsaszínű égi mását. Mégis, ahogy kezünkbe veszünk egy ilyen barna-fehér újságot, rögtön tudjuk, melyik évjáratról van szó. Bizonyos divathóbortok persze hozzánk is eljutottak, némelyik igen sokáig uralkodott és általánossá vált. Miniszoknyát több évtizeden keresztül mindenki hordott, a fiatal lányok ugyanúgy, mint a negyvenes-ötvenes nők. (Érdekes módon, a maxiszoknya rövidebb életű volt, és vidéken nem terjedt el. Érthető: nem volt praktikus viselet.) A külföldi csomagokból való vásárlás inkább az ötvenes éveket jellemezte, és persze a városi „polgárságot”. A hatvanasokban már azért el lehetett csípni az üzletekben is egy-egy jobb darabot. Tény persze, hogy ordító különbség volt a nyugati és a hazai cuccok között. A házi szabás-varrás korát éljük ekkor, aranyat ért egy ügyes kezű varrónő, aki a jellegtelen „állami áruházas” holmikat divatossá varázsolta, vagy kelméből megálmodta. Nem ártott, ha az ember maga is tudott varrni, vagy jó összeköttetése volt egy bizományi áruházi eladóval. Amihez 6:3 kellett A mára szinte eltűnt népszerűségű kötött pulóverek lelőhelyei fél százada és jó darabig a maszek kötödék voltak. Kiváltságnak számított, ha valaki ilyet nyithatott: 6:3 kellett hozzá, vagy kiváló felső elvtársi kapcsolatok, vagy mindkettő. A Bozsik kötöde ilyen volt, de a Váci utcai Gerti – kapualjban lévő kirakatával – kedveltebb lelőhelynek számított a budapesti fiatalok körében. Pedig mai szemmel nézve nagyon egyszerű, csíkos vagy uni (egyszínű, mintásan kötött), kerek vagy „tviszt” kivágású pulóverek készültek a hangosan zümmögő-kattogó kötőgépeken. Mégis nagyon menőnek tűntek, főleg egy beatkoncerten. Lányoknak engedélyezve volt ez a viselet, de a fiúk, mint tudjuk, csak öltönyben, nyakkendőben mehettek be az Ifjúsági Parkba. (Klubokban azért már nem volt ekkora szigor.) Sokáig a zenészek is csak így öltözködhettek, és nemcsak Magyarországon – emlékezzünk a Beatlesre... Az egyenfarmer-őrület ekkor még odébb van, bár a beatzenészek ennek a meghonosításában is élen jártak. A polgárpukkasztás mai fogalmaink szerint szerény mértékű volt, még ha olykor feszegette is a „hatósági” határokat. Chanel-stílus a Váci utcából Azt mindenki tudta, hogy a Váci utca és környéke tuti hely. A klasszikus pesti város- és divatközpont ekkor élte második fénykorát, hogy a rendszerváltás után tönkremenjen a plázaőrület miatt, és csak néhány éve térjen kicsit magához. Persze az átlagemberek nem a főleg külföldieknek, politikusfeleségeknek szóló, kirakatként funkcionáló, lényegében zárt körnek dolgozó Rotschild szalonba jártak, hiszen nem is tudták volna megfizetni. A fiatal lányoknak meg eszük ágában sem volt paszpólos, zsebpatnis, Chanel stílusú kiskosztümöt hordani, akkor se, ha jómódú volt a család. A cipővel és a táskával már nagyobb gondban voltunk, ezeket otthon nem lehetett barkácsolni. Ekkor fedezték fel a tinédzserek meg a huszonévesek a valamilyen csoda folytán megmaradt vagy újraéledt „maszek” táskásokat és cipészeket. Az 56-ban külföldre szakadt rokonok nemcsak csomagot és lemezt küldtek, de divatlapokat is, amelyek aranyat értek. Innen másolták le a hazai butikok és műhelyek a modelleket. Ez vonatkozott a cipőkre is. A sztárcipész Zierer Péter volt a beatzenész körök sztár cipésze, aki mindent le tudott másolni, a legmenőbb, magas, telitalpas cipőt is. Még megvan valahol az a telitalpú sárga bőrszandálom, amelyre a mester piros, kék és zöld bőrpöttyöket ragasztott – egyenként, kézzel –, és amelyért egy vagyont kaphatnék ma
