Budapest, 2016. (39. évfolyam)
2. szám, február - Csontó Sándor: TERESEDÉS - Mária téri rímtett
BUDAPEST 2016 február 24 Laczkfi János: Mária tér-blues (részlet) „Az úgy volt, hogy mentem a Mária téren, de nem mint most, hanem mint akkor régen, az utcalámpa afféle rendőr, sötét tömeget oszlat: fénybombák könnygáza, fénykévék gumibotoznak, akkoriban egy kerületi lapocskát szerkesztettem, élesebbek voltak a pixelek szememben, és lapzártakor gyakorta éjszakáztam egy közeli házban, székre rogyva, míg el nem készült a következő korrektúraoldal...” Az úgy volt, hogy témára leltem a Mária téren, és lerogytam egy székre az oszlopnak srégen. Szerettem volna magam körül magányt, csendet, a játszótéren zsivaj, az iskolában csengő csengett. Szerettem volna most tényleg kettesben maradni: én és a gondolataim, Mária és a kisded. Szorít a pénztárca, s a lapzárta, cikket kell ma adni. Hogy ebből rosszul élek? – már a feltevés is sértés, mert számomra Budapest irodalmi kérdés. Nem most, hanem akkor régen sokat vártam egy lányra a leharcolt játszótéren. Kilenc hónap után kért meg a Kinga, mennék fel hozzájuk, mert megállt az inga. A feles ütős. S hogy felhúznám-e? Nem volt terhes a várakozás, inkább édes minden perce, amíg fel nem tűnt a boltíves kapuban szőkesége. Álmodozás és szemlélődés, közben ezzel telt az idő, amely foglalatosság igencsak próbára tevő. Felelősségteljes munka, mert a nézés egyben beleegyezés és tudomásulvétel, öntudatlan elfogadása a pillanatnak. Annak a milliárdnyinak, ami az életút alatt adódik. Csak az ember sajátja, itt és most. És ez általában lehívható, megidézhető, sőt bármikor magától és kérdezés nélkül is beugrik. És ez nem mindig jó. Például ilyenek: színes szoknya, szemöldökív, málló vakolat, ásító kollégis-TERESEDÉS Mária téri rímtett szöveg: Csontó Sándor, fotó: Sebestyén László Láthatóan és szerencsésen egyben maradt a városnak ez a szeglete. Békés, budai, polgári ernyedtség sugárzik a teret ölelő homlokzatokról, persze ezt csak a pesti panelproli vágyakozása mondatja velem. Pedig tény, hogy itt egyenesebb a derék, fényesebb a láncnál a kard, és a fák is az ég felé nőnek. Kőrisek és juharok. Ez maga a vízivárosi időtlenség.
