Budapest, 2016. (39. évfolyam)
8. szám, augusztus - Simplicissimus Budapestje
borcz Ferenc, Tar István, Vilt Tibor, Makrisz Agamemnon, Kiss István, R. Kiss Lenke bár mikor jöhet. A korszak kismesterei is, Kiss Kovács Gyula, Kalló Viktor, Szandai Sándor, sokan mások, egy korábbi időből egy-két Mikus Sándor, egy későbbiből egy-két Varga Imre. A fiatalabbak közül Borbás Tibor, Samu Géza, Török Richárd, Fischer György – sajnos egyikük sincs már köztünk. De a magyar szobrászat modernségéhez mindig hozzá kell tenni két fontos kiegészítést. Az angol Herbert Read korabeli kultuszkönyve, A mo dern szobrászat, ez a 20. század első felének nyugat-európai szobrászatát áttekintő képes monográfia 1973-ban a harmadik magyar kiadásánál járt. 1973-ban a magyar köztereken nem állt ötnél több olyan szobor, amit a könyv gazdag képanyagába fenntartások nélkül bele lehetett volna illeszteni – még a korai klasszikus nyugati művek is messze előrébb járnak gondolkodásban, merészségben, világlátásban az akkori magyar daraboknál. Továbbá a köztér mindig is, ma is a fennálló politikai rendszer legfőbb, leglátványosabb artikulációs terepe, ennek minden konzekvenciájával együtt. De ha egyetlenegy legkedvesebb, hozzám legközelebb álló budapesti szobrot kell mondanom, akkor Kerényi Jenő városligeti Díszkútját említem, átellenben a Széc henyi-fürdővel. Kedvenc kortárs szobraid Budapesten, másutt? Feloldhatatlan paradoxon számomra, hogy miközben a budapesti iskolákon évente tízesével végeznek tehetséges szobrászok, háromdimenziós műveket készítő művészek (tucatszámra lehetne elsőrangú kisplasztikai kiállításokat, vizsgatárlatokat emlegetni), addig a köztereken, Budapesten és szerte az országban ennek gyakorlatilag alig van nyoma. Ez sajnos 1990 utáni fejlemény, 2010 után csak új mennyiségbe csapott az életnagyságú utcai terítőnipp meg a három korszakkal ezelőttit idéző historikus emberábrázoló borzadvány. Budapesten az elmúlt pár évből négy jelentős köztéri alkotást tudok említeni, a fasor végi 56-os emlékművet, a Herner–Janáky -féle Idő kereket, Jovánovics György Corvinus-vitorlá ját, és az Erzsébet téren Kalmár János Fohász a festészet újjászületéséért című kis szobrát – jellemző, hogy a négy közül három ma egzisztenciális veszélyben van. Az arány a vidéki nagyvárosokban sem sokkal kedvezőbb. Milyen géppel fényképeznél, ha bármilyet vehetnél? Van egy szívemnek nagyon kedves nagylátószögű objektívem, Nikon-bajonettel, úgyhogy muszáj kitartanom a Nikon mellett. A vázam túl van a számára kalibrált 150 ezer kattintáson, úgyhogy a vágyakozásból lassan szükségszerűség lesz. Hogyan archiválod a képeidet? A második külső merevlemezemnél tartok, hely és dátum szerint rakom a képeket könyvtárakba. Soha nem vezettem naplót, a képfájlok címeit és dátumait használom kapaszkodónak abban, hogy visszaemlékezzek arra, ami már megtörtént. Mesélj a csuhai.com-ról A csuhai.com-ot egy barátomtól, Szeifert Natáliától kaptam meglepetésből, 2013. május 1-jén egy e-mailre ébredtem: ez a felhasználónév, ez pedig a jelszó, kezdj vele, amit akarsz, a tied. Az ő érdeklődése és pártolása, tanácsai és segítsége egyébként még ma is nagy felhajtó ereje a blognak. Az első napokban megijedtem az egésztől, soha nem írtam blogot, először az addigi Facebook-fosszíliáimat töltögettem fel, meg olyan régi írásaimat, amelyek az interneten nem voltak hozzáférhetőek. Végül kapóra jött az egész, hiszen itt szót ejthettem sok olyan szoborról, amelyek a Köztérképen már foglaltak voltak, bő terjedelemben, sok képpel. Azon a nyáron, Balatonbogláron alkalmam volt Győri Dezső Tornászlányát (a Népstadion dromoszába készített trió a kikötői sétányon magányosan álló középső alakját) egy héten át sokszor lefényképezni, kora hajnaltól sötétedésig. Erről a szoborról írtam az első olyan blogbejegyzésem, amit mintának tekinthettem a későbbiekre nézve. A bejegyzések legyenek közérthetőek, egy fiatal laikus érdeklődő értse meg, de ha egy szakember bukkan rá, ő se találjon benne kivetnivalót. Több mint 270 bejegyzés van mára, ezek közül több mint 100 foglalkozik szobrokkal, az egésznek a kép, a fénykép az alapja, amelyből, ezt nem tudom pontosan megszámolni, most úgy 6000 lehet fenn. Van egy közismert mondás, a kortárs író legnagyobb büntetése, ha kötelező tananyaggá válik. Hát én éppen hogy azt szeretném, ha a blogom, és ezen keresztül a szobrok valahogyan az iskola, a tanulás, a tudás részévé lennének, a köz pedig jóval egyértelműbben tudna különbséget tenni ócska és értékes köztéri alkotás között. Mert ma egyáltalán nem tud. ● 19 Kerényi Jenő városligeti Díszkútja Csuhai István kritikus, esszéista, műfordító, szerkesztő 1961-ben született Budapesten. A József Attila Tudományegyetemen szerzett magyar-angol szakos diplomát. 1987-től a Jelenkor folyóirat szerkesztője, 1991–1999 között főszerkesztője volt. 2000 óta az Élet és Irodalom versrovatának vezetője.
