Budapest, 2016. (39. évfolyam)
7. szám, július - Somogyi Krisztina: A VILÁG, EGY LÉTRA TETEJÉRŐL - A 15. Velencei Építészeti Beinnálé
BUDAPEST 2016 július 35 Az oldalt szerkesztette a Budapesti Építész Kamara sem esztétikai mű, lényegét tekintve sokkal inkább elmesélendő történet, mintsem megnézendő kép. Márpedig az építészet iránt érdeklődő közönség számára a vizualitás a hívó impulzus. Fajcsák és Fábián következetesen és okosan válaszolt ezekre a felmerülő kérdésekre, a folyamatot professzionálisan segítette a Ludwig Múzeum szakértői gárdája, amely idéntől szervezője a biennáléknak. A magyar pavilonban kevés beavatkozás történt: még a falakat sem festették le, azokon itt-ott látszanak a tavalyi kiállítás nyomai. A felvetés elhelyezése idén sem volt egyszerű: Maróti Géza 1909-es pavilonjában, annak felújí tás utáni térszerkezetében ugyanis nem könnyű kiállítást csinálni. Az æktivátorok anyag a két oldalsó terembe került: a bal oldalon egy nagy sárga kerek asztal körül (zsaluzati anyagból készült Egerben, közösségi akció keretében) a folyamatban résztvevők vallanak tapasztalásaikról monitorokon. A nézőnek ehhez az asztalhoz kell leülnie, ebbe a körbe kell belépnie. A jobb oldali teremben interaktív felületen virtuálisan járhatjuk be az egri kiállítóteret, vagy események kapcsán online kapcsolat is létesülhet. Az épület apszisában kör alakú pad mögött az egri Gárdonyi-kert idéződik meg, a híres író által ültetett diófákkal. A kiállítás hangulatát a terek által közrefogott átrium kertje adja – amelynek beültetése a koncepció része. Kétféle helyszín kétféle kertje kerül így kapcsolatba. A legsikeresebb elem azonban az ajándéktárgy. A pavilon dramaturgiai végpontja egy olyan fal, ahonnan üres, újratölthető flakonok vehetők el a kiállítás tipográfiájával felcímkézve. A bejáratnál pedig látványosan kihelyezett vízvételi lehetőség van. Ezt az egyszerű gesztust sokan nagyra értékelték: némi aktivitást kifejtve örömmel töltötték meg ott műanyag flakonjukat. A magyar pavilonhoz többen visszajártak, így a terrorveszély miatt kirendelt csendőrség és katonaság tagjai állandó látogatók lettek. A Biennálé olyan intenzív élmény, hogy nehéz megjósolni kinek mi marad meg az emlékezetében: ha a magyar pavilonból azt vinné valaki csak magával, hogy friss vizet és újratölthető flakont kaptak, akkor országimázs-építésként sem volt haszontalan a jelenlét. Reméljük, a flakonok sokáig kitartanak. A migráció témája A „Jelentés a frontról” hívószó számos európai ország számára a bevándorlás aktuális kérdéskörével való szembesülést jelentett, lehetőséget, hogy az elhelyezés és az integráció téri feltételeiről gondolkodjanak. A finnek, az osztrákok, a görögök és a legradikálisabban a németek is ezzel a témával foglalkoztak. Számomra a finnek „From border to home” című elgondolása volt a legszimpatikusabb, az Aalto által tervezett pici konténerben. Marco Steinberg kurátor és a finn építé szeti múzeum pályázatot hirdetett. Több apró, önálló beavatkozás lehetőségét villantották fel egy-egy diagram-szerű tablón. Az egyik kisebb kényszerszállásokra mutatott tervet, amely második fázisként iskolává és közösségi térré alakítható át. Izgalmas a „We house refugees”, „Menekültnek otthont adunk” elképzelés, amely átalakítható családiház-alaprajzban gondolkodik. A családstruktúra megváltozása miatt megüresedő lakrészben képzeli elhelyezni a menekülteket. A harmonikus együttélés érdekében a szobát szeparálhatóvá, kívülről megközelíthetővé teszi. Az építészeti terv mögötti elképzelés szépsége, hogy a befogadás egyfelől önkéntes – a ház tulajdonosa jelezheti fogadókészségét – másfelől kis léptékű, azaz egy-egy család, egy-egy kisebb közösség egy-egy menekült integrálására vállalkozik. Talán a ma jelentkező tömeges probléma ebben a személyes léptékben megoldható. Legalább is így humánusnak mondható. Pozitív nézőpontváltás A Biennálén járva általában is az a kép alakult ki, hogy a nagy centrumok nagy lépései helyett az izgalmas dolgok a perifériákon, civil kezdeményezésre, hálózatos struktúrában jelennek meg. Összességében az a jó érzés maradt meg, hogy a nehézségekről sokféle jó szándékú és jól képzett ember, közöttük nagyon sok ezer építész gondolkodik, legyen az városi tömegközlekedés, Alzheimer-kórban szenvedő betegek, az ENSZ segélyakciókkal támogatott kolóniák Afrikában, az Amazonas környékén élő népek vagy a jelenkori migrációban érintett emberek problémája. Az építészet ezen a biennálén a legritkább esetben jelent meg önálló entitásként. Sokkal inkább olyan, emberek által használt épített környezet volt, amely sokak számára befogadó. Ez olyan építészt feltételez, aki az adott valóság értelmezésével indít. Nyitott szemlélettel közelít, hogy minél tágabb közösségnek, minél kevesebb anyagi ráfordítással, minél kielégítőbb környezetet építsen. Aravena felszólítására a nemzetközi építész szakma sokkal változatosabban és sokrétűbben reagált, mint azt jósolni lehetett. Éppen ez a sokféle értelmezés teszi izgalmassá. A kiállítás fél évig tart nyitva, november végéig látogatható. ● A magyar kiállítás aktivátorai: Fajcsák Dénes és Fábián Gábor építészek A kiállítás az egri Gárdonyi-kertben lévő, „újrahasznosított” épületet idézi meg Nyitott kapuk – a német pavilonban
