Budapest, 2016. (39. évfolyam)
5. szám, május - Somogyi Krisztina: LAKÓTELEP - A közös problémáktól a közösségi lehetőségekig
BUDAPEST 2016 május 24 Az oldalt szerkesztette a Budapesti Építész Kamara 60-as évek végétől indult meg nagy lendülettel. Az irányelveket nem építészeti szándékok, hanem gazdasági mutatók és az akkori politikai elvek határozták meg. „1958-ban kormányhatározat jelent meg a műszaki tervezésről és tipizálásról, amely számos paramétert előírt (az átlagos lakásnagyságot például 43 m2 -ben szabta meg), s megkövetelte a típustervek és a nagyipari technológiák bevezetését” – emlékeztet Ferkai András a könyvében. Az első, alacsonyabb házakból álló telepek után, az Óbudai Kísérleti megépítése során a modern élethez kapcsolható, korszerű városi lakásforma megkeresése és bemutatása mellett a tömeges lakásépítésre, a típustervezésre való felkészülés volt a cél. Erre több építészeti és bútorozási pályázatot is kiírtak, amelyekre jelentős magyar tervezők jelentkeztek, a szűk keretek ellenére is ötletes tervekkel. Az Óbudai Kísérleti lakótelepen Mináry Olga kockaházában, Körner József egyemeletes láncházában vagy Csordás Tibor kétfogatú lakóépületeinek lakásaiban elegáns és jól működő alaprajzú otthonokat alakítottak ki. A tömeges, házgyári technika azonban nem az egyedi mérlegelésnek, hanem az egyre sematikusabb és az alacsony színvonalú kivitelezőipar lehetőségeihez igazodó megoldásoknak kedvezett. Az építészek gúzsba kötve táncoltak, a darupálya mérete fontosabb lett minden másnál. Az építési kényszer hátterében a jelentős lakáshiány állt, amelynek Budapesten részben oka volt a háborús pusztítás, részben az iparosítás következtében koncentrálódó jelentős új munkaerő. A témával foglalkozók szerint a lakótelepek kedvezőtlen megítélése annak is a következménye, hogy a városrészek és az emberi közösségek nem organikus módon fejlődtek ki, hanem gyorsan, kívülről beavatkozva és erőltetetten történtek meg. Golda János építész szerint: „az a fő gond, hogy maga a modernizáció végül is nem sikerült. A 60-as években párthatározattal elindított kényszerfolyamat részeként paraszti élethez szokott embereket felköltöztettek ipari zónákba, városokba. Ha ma prosperálóan működne az az ipar, ami miatt faluról elhozták az embereket, akkor szerintem más lenne a lakótelepek megítélése is. De nem sikerült a gazdasági modell, folyamatos, turbulens válságba került az ország, megszűntek és elkerültek a munkahelyek a lakótelepek környékéről. A házak ottmaradtak, a bennük élők pedig elszegényedtek. Nem azért szegényedtek el, mert a lakótelepen laknak, hanem azért, mert megszűnt a munkahelyük. A lakótelep önmagában egy jó lakásépítési formula, az egész világon alkalmazott megoldás, Bécsben például vonzó városi stratégia. A másik lakhatási logika a családi házak építését preferálja. Mint minden koncepciónak, ennek is vannak nehézségei és veszélyei: így az üres telkek jellemzően az agglomerációban találhatók, a városba való bejutás Budapesten már ma is komoly gond. Ha mindenki családi házat építene magának, a város teljesen szétterülne. Az az amerikai kultúra valósulna meg, ahol harminc kilométeren keresztül húzódó kertvároson át kell haladni. Igazi autós életformát jelentene ez, annak a mindenféle negatív következményével együtt.” A miskolci tapasztalat A jó pozícióban lévő és a városi közlekedéssel jól megközelíthető lakótelepek számos pozitívummal rendelkeznek, így nagy bennük a közösségi potenciál. A mai valóságot nézve azonban kevéssé gondolunk úgy ezekre a helyekre, mint a közösségi élet jó színtereire, és a demográfiai mutatók is arról árulkodnak, hogy lakosságuk elöregedett, nagyon sokan élnek egyedül, magányosan vagy csonka családokban. A közösségek kialakulása a jó működés egyik alapfeltétele lenne. Bár sok tapasztalás gyűlt erről össze az elmúlt évtizedekben, ezek Magyarországon kevéssé segítik a lakótelepekről való gondolkodást. A hazai példák közül a legérdekesebb a miskolci Kollektív ház története, amelynek egyik alapítója és lakója az előbb már idézett Golda János Ybl-díjas építész.„Az egyetemi évek alatt jött létre az a nagyon erős közösség, amelyik a diploma után is együtt akart maradni. Így kerültünk építészek – majd harmincan – együtt Miskolcra, ahol megszületett bennünk a szándék, hogy közösen is lakjunk. Először tehát szellemi értelemben alakult meg a közösség, aztán 1979-ben, Bodonyi Csaba tervei alapján fizikailag is megépült a Kollektív Ház. Kuriózum volt ez a rendszerben, mert bár figyelembe vettük a típusterveket, mégis közösségként mi magunk határoztuk meg az igényeinket. Alapnak vettük az 54 négyzetméter típuslakás-méretet, de elszántuk magunkat arra, hogy közösségként építsük meg az épületet. 2×7 lakás épült meg, 28–30 főre. Saját lakásából mindenki beadott 18 négyzetmétert a közösbe. Minimalizáltuk az egyéni lakóteret egy pici hálószobára, teakonyhára és egy fürdőszobára. Az összeadódó négyzetméterekből többcélú közösségi terem lett, ami a játék, munka, szórakozás, buli, tévézés, gyereknevelés, vasárnapi ebédfőzés funkciókat szolgálta. Volt vendégszoba, zeneszoba, kerámiaműhely, barkácsműhely, mosókonyha és egy vendég WC blokk. Kialakítottunk tetőteraszt és kertet. Az épület ma is működik, de már másképpen, mert a rendszerváltás után a lakásokat meg lehetett venni, és ez ellene ment a tervezés kezdeti logikájának. Az eredeti idea szerint tíz évig működött a Kollektív Ház, ebből az első öt euforikusnak mondható, a második a konszolidációé, utána jelentkeztek a bomlás jelei, aminek a privatizáció tett a végére pontot. Építészeti tapasztalata a háznak, hogy a rendszer kicsit merevnek bizonyult. Vagy nagyon bent volt az ember a saját lakrészében, vagy nagyon kint a nagy térben. Az első három-négy évben rendszeresen került sor koncertekre, ami mellett aludni sehol sem lehetett. Egy nagy közösségi esemény idején vagy elutazott az az ember, vagy részt vett benne, átmenetet nem lehetett biztosítani. Az átmenetek hiánya a gyerekek kapcsán is gond volt, vagy otthon voltak beszorítva egy szűk szobába és a kis kertbe, vagy kilépve a házból eltűntek a szemünk elől.” A Kollektív Ház tapasztalatai sok szempontból általánosíthatóak. Komoly pozitívumként kell említsük a nyitómomentumot, a közösség előzetes meglétét. A ma épülő európai lakótelepek építése kapcsán, a manapság co-housingnak nevezett szemlélet gyakran megjelenik, akár speciális igények formájában is értelmeződik (közös mosoda, rekreációs helyek, szociális funkciók). A változatos közösségi terek elhelyezése és a funkciók mixe pedig az egyik alapvető momentuma a tervezésnek. A közösségek kialakítása ugyanis az egyik legnehezebb és legalapvetőbb kérdés. A Pruitt Igoe lakótelep csődje kapcsán is arra jutottak az elemzők, hogy az ott lakók szerették lakásaikat, amelyek kifejezetten tágasak és kellemesek voltak, de a magas házak vertikális szervezése és a közösségi helyek hiánya miatt nem voltak jók a társas interakcióik. Az emberek nem ismerték egymást, nem beszélgettek, nem voltak közös eseményeik, azaz idegenek maradtak egymás számára, miközben össze voltak zárva egy területen. A gyerekek, ha kiléptek a ház kapuján eltűntek a szülők szemei elől, viselkedésük ellenőrizhetetlenné vált, galerik alakultak ki. Megindultak a rongálások, amelyek a védhetetlen tereken, így a folyosókon, a senkihez sem tartozó köztereken, a liftben és kapubejárókban lehetővé tették a vandalizmust. Ettől a lakók félni kezdtek, így még kevésbé használták és élvezték a környezetet. Elindult egy olyan negatív folyamat, amit végül már nem lehetett kontrollálni.
