Budapest, 2016. (39. évfolyam)
4. szám, április - Hetényi Zsuzsa: Citadella-allegória - Török András: Egy élettől duzzadó monográfia
BUDAPEST 2016 április 28 VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB A ROVATOT SZERKESZTI: KIRSCHNER PÉTER Hetényi Zsuzsa Citadella-allegória 2014 augusztus Tényleg nagy rend van. Olvastam, hogy rend lesz. Régen nem voltam a Citadellán, de tegnap felmentem. Először oda, ahonnan szép a naplemente. A nyugati oldali őrök felpislognak a fotózókra: „szerintem oda nem szabad fölmenni”, mondják tettre készen. Tényleg kiűzték a bódét és a bóvlit, a matyó mutyit, éttermet, hotelt, a vállalkozót, nincs kínai sakk, csipegető ukrán fatyúk, indiai poliészter sál. Panoptikumot és háborús múzeumot hirdetnek a plakátok, de zárva az erőd. A Nemzeti Vagyonkezelő kezeli a vagyont. Vannak mobil vécék, drágán. Éjjel-nappal fizetős parkolás. Gondozták a parkot. A mogyoróbokrokat felnyírták, terméstelen faként kókadoznak. Az irtott ágak ott rohadnak nedvesen. Körbesétálok a vaskordon mentén. Az íjászat céltáblájából egy szétesett kartonkatona maradt a falnál. Elvitték a régi tankokat. A zárt bejáratnál az északi őrök kölyök pitbullt nevelgetnek. Minden zárva, mondják kedvesen. Majd lesz pályázat. Ez itt egy körlet, tiszta, átlátható, rendezett. A keleti kanyarban azért ki-kibukkannak a málló mészkő alól a valaha alaposan levakolt orosz katonanevek. Rákanyarodom a déli, néptelenebb szakaszra, a turista innen vissza is fordul. Jobboldalt húzódik kedvenc zöld sávom, ahol a természet meglepetés-ritmusában vártak itt mindig a növények. Most itt is rend van. Hatalmas üres helyek, friss földdel beszórva, ritkásan beültetve még zsenge dísznövényekkel. Kiirtva a régi fauna, a tizenöt levendulabokorból egy maradt. Ágai közül kihúzgálom a gyomot, majd fellépek az alacsony mészkőszegélyre, mennék a fügebokrok vizsgálatára. „Héé!!” – harsan egy éles kiáltás. Ijedten lelépek. Két déli őr. Szóváltás. Nem mehet oda, az a kertészek területe. Ott a kijelölt betonút, ott kell menni. És ha bemegyek, mi lesz? Akkor ő majd szépen bejön az én munkahelyemre. Hát tovább megyek. Sajnálom a fröcsögő, nyugdíjas őrt, vagy tartok tőle? Nézem a volt Jubileumi parkot, sok évtizede úttörő társadalmi munkában ástam és ültettem. Megsimogatom a mészkő mellvédben az ammoniteszt, többmilliárd éves. Őt még nem vették észre. De a támfal szélső kőtáblája már széttört darabokra. Felolvasta a Kertem ligeti tiltakozó rendezvényén, 2016. március 22-én EGY ÉLETTŐL DUZZADÓ MONOGRÁFIA KEMÉNY MÁRIA: A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA PALOTÁJA Török András A szerző a historizmus egyik legjelentősebb építészettörténész kutatója, több részközleménye után kézenfekvő volt, hogy az MTA palotájának közelgő 150. évfordulója alkalmából őt találja meg ez a munka. Minden kutató álma egy ilyen kiadó, amely nem kíméli erőforrásait, hogy egy jeles dátum alkalmával minden tekintetben méltó kiadvány nyal ünnepelhessen. Dicséretes dolog az is, hogy az MTA nem maga bíbelődött a kiadással, hanem az ilyen kiadványok előállításában járatos Osiris Kiadót bízta meg a gyakorlati munkálatokkal. Az MTA palotájának történetére igazán illik az elcsépelt kifejezés: „regénybe illő”. Van benne lakásokba összezsúfolt, nagyra hivatott nemzeti intézmény, gáncsoskodással kísért adománygyűjtés, hatalmi harc egy tudós társaság szűkkörű, nagyúri vezetése és szabadabb levegőre vágyó közrendű tagsága között, zártkörű, meghívásos s titokban kiadott, külföldi építésznek szóló pályázat, és mindenek előtt egy nagy tudású, de még nagyobbra vágyó, a neogótikába szerelmes, nagy munkabírású, intrikus hajlamú tudós (ezt a szót persze nem a mai kifejezés értelmében használom most), aki, miután meginog a helyzete, a sajtóhoz, a közvéleményhez fordul, hogy saját tervének megépítését kikényszerítse. Henszlmann Imrének hívják ezt az embert, részben az ő „regénye” ez a példás monográfia, amelyben a szerző összesen 579 lábjegyzetben támogatja meg mondandóját, amelyet a tőle megszokott élvezetes, magával ragadó stílusban ad elő. Érdekes módon a fennmaradt iratanyag történetéből sem hiányzik a regényes elem: 1991-ig azt lehetett hinni, hogy a pályázati tervek elvesztek. Enélkül a palota történetét a maga teljességében megírni nem is lehetett volna. Ekkor azonban a Földtani Intézet pincéjében váratlanul rábukkantak a pályázati tervanyagnak arra a részére, amely addig ismeretlen volt. És további regényes elem például az 1869-ben a felső emeleten indult, csaknem végzetes tűzvész, melynek oltásában a közelben mulatozó arisztokrata ifjak segítettek, glaszékesztyűben hordva a vízzel teli csebreket. (Hamarosan vasszerkezetűre cserélték az addig takarékosságból emelt fa válaszfalakat.) A monográfia kitér a kézenfekvő témákra, az MTA intézménytörténetére, a váratlanul eredményesnek bizonyult adománygyűjtésre (volt köztük két alföldi számadó juhász is, adományuk 1–1 Ft!), a telek történetére (eredetileg egy szomszédos telket kaptak, amelyet sikerült a jelenlegire cserélni), a pályázatra, az építésre, az egyes belső díszek évtizedes csúszására, a második világháborús károkra és a nagy közelmúltbeli rekonstrukcióra.
