Budapest, 2016. (39. évfolyam)
4. szám, április - Csontó Sándor: TERESEDÉS - Mindennek van határa
BUDAPEST 2016 április 13 gyakorlatokkal tarkított napi penzumukat végzik. Talán ezért a magas kerítés? A környéken ottjártunkkor éppen lomtalanítás zajlott. Az egyik épületből annyi sittet és szemetet hordtak ki az utcára, hogy félő volt, valamelyik irányba megdőlhet a ház. Nyomdafestéket nem tűrő szóbuborékok színesítették a hatalmas kupac felett szálló port. A basszus szólamokat tarka szoknyás asszonykórus visszhangzotta. Pont itt. – „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezte anno valóban a költő. Ment hát – mindennek dacára –, mert hajlik a szóra a magyar. Olyannyira hajlik, mint a zsidóság legrégebbi, 1877 óta ehelyütt működő rabbiszemináriumának hallgatói a tóra fölé. Ritkaságokkal teli könyvtárának kulcsát Eichmann vágta zsebre. Őt nem a nyomtatott betű szeretete vezette. Annál inkább a hatezer tagot számláló Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egyletének vezetőségét, amikor határoztak méltó székházuk felépítéséről 1905-ben. Nagy foltokban vedlik most a vakolat, Vágó László és Vágó József műépítészek szecessziós Gutenberg-otthonának faláról. Így is benne van a legszebb pesti tizenkettőben. (Izgalmas történetét a ház honlapján olvashatják, mert van neki.) Számolgattam rajta a sárga-zöld majolika csempéket, mint az iskolai takarékbélyegeimet 75-ben, kitelik-e már a bicikli? Hát nem, görkorcsolya lett belőle. Nyomdaipari gépmestertanoncként annak idején sokat jártam az épületben. Tényleg nagyon szép, lakni volna jó. Mint ügyeletes versmondó lány – állami megemlékezéseken, nyomdász összejöveteleken – többször szavaltam a színpadán. 1983-ban Juhász Gyula Május ünnepe c. versébe majdnem belebuktam, de néhány másodpercnyi tétovázás után az elfeledett versszak helyett az elsőt mondtam el újra. A heti munkától ólmos fáradtságú és unatkozó tömegtől mégis vastapsot kaptam. Csak legyen vége és mehessenek a büfébe. – Mindennek van határa! – Ezt már a nyomdavezetőm üvöltötte pár héttel később – aki párttitkárként is funkcionált a vállalatnál –, amikor felhívatott az irodájába. – Megígérhetem magának, hogyha tovább folytatja a hülyeségeit kirúgatom, és az életben nem lesz nyomdász. És ne tegyen úgy, mintha semmiről nem tudna. Mert mi mindenről tudunk. – Hát, itt nem az eltévesztett verssorokról van szó. – gondoltam és megremegett a térdem. Nem hittem volna, hogy ennyire elképesztően jól működik a kádári besúgó szervezet. Ezek tudták, hogy baráti társaságunk egy volt Petőfi körös férfi vezetésével „rendszerellenes” szórólapokat osztogatott március 15-én. Tudták, hogy nyomdásznak akartak beszervezni. És tudták, hogy Hamvas t, Márait, a párizsi Magyar Füzeteket, 56-os visszaemlékezéseket, szamizdatkönyveket olvastunk. Az elhallgatott, a tiltott, és az üldözött irodalmat. Könyveket, telis-tele betűkkel. Amilyeneket már Gutenberg is nyomtatott. De ettől fogva még biztosabb voltam benne, hogy véget kell vetni ennek a romlott, gonosz és életveszélyes politikának, mert már mindennek elérték a határát. A csillagos égnek is. Ma sem gondolom másként. /Üres a tér a képen, egy teremtett lelket sem látni. Egyszerűen nincs rajta ember. Nincs szomorúbb és fenyegetőbb látvány egy lakosaitól megfosztott, elhagyott városnál./ ● Sebestyén László camera obscura felvétele
