Budapest, 2016. (39. évfolyam)
4. szám, április - Jolsvai András: Rákos mezsgyéje
BUDAPEST 2016 április 10 Rendes évi angyalföldi sétánkat a Rákos-patak mellett fogjuk végigandalogni. Rész szerint, mert tavasz van, s ilyenkor egy pestinek a zöldben a helye, rész szerint, mert különös zárványa ez a kerületnek, ahol vagy fél évszázada megállott az idő, s a házak, a fák, az emberek valahogy alkalmazkodtak is e megálláshoz, rész szerint, mert ezt a sétát, ilyen formában valószínűleg utoljára tehetjük meg. Nagyszabású felújítások, átalakítások kezdődnek ugyanis rövidesen, s ha hihetünk a terveknek (a terveknek, ugye, mindig hihetünk még), hamarosan senki sem ismer majd a régi patakpartra. Persze, minthogy a megújulás ezúttal tényleg afféle nadrágszíj-parcellák hosszán virágzik majd ki (de szépen mondtam, elsőre nem mindig sikerül így), előbb-utóbb a kerületnek ez a része is betagozódik azok közé, ahol a vadonatúj és a régi, a hipermodern és a tizenkilenc századi elemek egymásra feleselve élnek, létrehozva az egészen egyedi, izgalmas világot. De, ahogy mondani szokták, hol vagyunk még ettől. Egyelőre kezdjük az origónál, a ponton, ahol a város egyik leghíresebb (de legalábbis a históriás könyvekben legtöbbet szereplő) folyóvize Angyalföld felségterületére ér. Kevesen tudják, de mi közéjük tartozunk, hogy Zugló és a tizenharmadik kerület határa nem a váci vasútvonal (pedig ez lenne a logikus), hanem a Tatai út. Az indokolatlan nevű utca egyik oldala még ide, másik oldala már oda tartozik. A Rákos-patak tehát éppen egy híd felénél teszi be a lábát Angyalföldre, egy híd alatt, egészen pontosan: egy közepesen rossz állapotban lévő kőhídról van szó, mely tekintélyes vastagságú korlátjával óvja a közlekedőt a vízbe zuhanástól. Terméskőből látszik lenni, valamikor a komolyabb motorizáció kezdetén épülhetett, épp úgy, mint a testvérei: innen, sok száz méteren át minden keresztutca megkapta jutalmul ezt a hidat (nem konkrétan ezt, hanem csak a mását), az átkelésre tehát sarkonként köny nyen nyílott mód. Más kérdés, hogy az egykori tereprendezés (akkor rendezték a patak medrét is végig, mely alul kőburkolatot is kapott) a hajdani állapotokat tükrözte. Amilyen széles volt az utca, olyan széles az éppen aktuális híd is. Ezen a mai közlekedésrendészet segíteni már nemigen tudott, a megoldást az jelenthette, hogy a szűkebb hidakat (és a beléjük torkolló szűkebb utcákat) egyirányúsították. Álljunk meg hát egy pillanatra a Tatai úti hídon (tapadjunk a korlátnak, ha javasolhatom, mert ezen a jellegzetes szökőúton, minden korlátozó tábla ellenére, úgy száguldanak az autók, ahogy a torkukon kifér), és nézzünk kényelmesen körül. Távol a budai hegyek elegáns vonulata (ezért is jó Angyalföldön lakni, az ember onnan örökpanorámában gyönyörködhet, míg Budáról, ugye, jobbára csak Pestet látni), balkézre egy városszerte híres autójavító műhely, hátunk megett a MÁV mindig titokzatos épületeinek világa (irodák, műhelyek, munkásszállók – hova lett a Pufi nyúl kifőzde? –, és persze a BVSC sporttelepének fedett pályás részlege), jobbra emeletes egyenházak hosszú sora – ezek is vasúttörténeti múlttal szerénykedhetnek –, középen meg maga a folyócska, mely most alig félméternyi területet igényel ki a medréből, mellette apró, füves térség, melyet, ha akarunk, nevezhetünk sétaútnak vagy futópályának, kedvünk szerint. Ez a kétarcúság (tudniillik, hogy balra családi házas övezet, jobbra lakótelep övezi a vizet), végig megmarad majd utunk során, noha pontosabbak lennénk, ha azt mondanánk, itt földszintes, ott emeletes világ öleli körül a folyót, hiszen a Reitter Ferenc utcán túl már balkézről is bonyolultabb a Rákos mezsgyéje szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne
