Budapest, 2015. (38. évfolyam)
11. szám november - Tóth Vilmos: Külvárosi panteon
BUDAPEST 2015 november 2 A Rákoskeresztúri temető általában háttérbe szorul a Farkasréti és a Kerepesi úti mögött, pedig megérdemelné a figyelmet, és korántsem csupán azért, mert az ország legnagyobb sírkertjéről van szó. Elöljáróban érdemes kitérni arra, hogy mennyire bizonytalan már az elnevezése is. Az irodalomban többnyire Rákoskeresztúri temetőként szerepel, ami nyilvánvaló pontatlanság, mivel Kőbányán található. „Kőbányai temetőnek” azonban néhány régi, kuriózumnak tekinthető újságcikk kivételével sehol sem nevezik. Másik gyakori elnevezése: Új köztemető – a temetkezési intézet szóhasználatában „Újköztemető” –, ami igencsak félrevezető, mivel 1886-ban nyitották meg, ami azt jelenti, hogy ez Budapest legrégebbi folyamatosan működő sírkertje. Történetének két ismertebb részlete van: a 20. század elején a katonai temető létrehozása (ezt később szinte teljes egészében felszámolták), majd a század végén az ötvenhatos parcelláké. A kettő között időben félúton alakult ki a 16-os és a 28-as parcella mai képe, amikor az 1952-ben lezárt Kerepesi úti temetőben nagy átrendezés és részleges kiürítés kezdődött. 1953-ban az ott található ezerkétszáz falsírboltból mintegy százhetvenet, valamint az előttük lévő két parcellarészt kisajátították és felszámolták: gyakorlatilag levágták a temető északkeleti sarkát, a sírok helyén pedig a szomszédos gumigyár egyik épülete kapott helyet. Improvizáltak? A döntés nyilvánvalóan az egykori nagypolgári elit ellen irányult, hiszen a felszámolt falsírboltokban nagyrészt az ő felmenőik nyugodtak. Az áthelyezett síremlékek többsége a Rákoskeresztúri temető két említett parcellájába került, amelyeket szinte falként vesznek körül. Néhány már tönkrement vagy felszámolták, de így is mintegy száz, egykor a Kerepesi úti temető fala mellett álló családi síremléket találunk itt, illetve a parcellák belsejében számos további sírt, amelyek az egyidejűleg felszámolt temetősarokból származnak. A visszaemlékezések és más források alapján valószínűnek tűnik, hogy a temetkezési intézetnek és a fővárosi illetékeseknek improvizálniuk kellett 1953-ban. Amikor felszámolásra hirdették meg a Kerepesi úti temető érintett falszakaszát, még nem volt szó csoportos áthelyezésről. Az egyoldalú diktátumot azonban az érintett családok érthető módon felháborodva fogadták, hiszen többségük bérleti joga még nem járt le. Ennek nyomán került sor a Rákoskeresztúriba történő áthelyezésre, ahol a hatalmas terület miatt válogatni lehetett a rendelkezésre álló parcellák közül. Az átszállított nyughelyeket itt már nem sírboltokként, csak egyszerű sírhelyekként építették ki, de megmaradt az eredeti kövek nagy része, és a temetkezési intézet kárpótlásként „öröksírokká” nyilvánította ezeket. Utóbbi komolyságát az azóta történt felszámolások megkérdőjelezik, de az elnevezés sokáig fennmaradt (például a Budapesti Városvédő Egyesület 1990-es temetőtérképén is ez szerepel). Külvárosi panteon szöveg: Tóth Vilmos, fotó: Sebestyén László Budapest sok különleges temetőrészlete közül az egyik legérdekesebb a Rákoskeresztúri temetőben található. A 16-os és a 28-as számú parcellában egyedülálló összkép tárul a látogató elé: az út mellett jellegzetes 19. századi családi síremlékek, nagyrészt gránitból faragott obeliszkek sorakoznak, miközben körülöttük a szokványos műkő síremlékek és urnafalak vannak többségben. A furcsa kontraszt magyarázatát a főváros temetőtörténetének egyik legnagyobb csoportos áttelepítése adja.
