Budapest, 2015. (38. évfolyam)
9. szám szeptember - Ferencz Győző: MINT A TUDAT REJTETT BARLANGJÁRATAI - Zappe László: Nők Zsámbékon - Konyhaművészet 1990–2006
BUDAPEST 2015 szeptember 28 VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB A ROVATOT SZERKESZTI: KIRSCHNER PÉTER Ferencz Győző: MINT A TUDAT REJTETT BARLANGJÁRATAI Mint a tudat rejtett barlangjáratai, A régi lakások homályba vesző alaprajza. A hajópadlós cselédszobába, Ahonnan hajnalonta elindult az óbudai Gázgyárba a gyámoltalan legkisebb Agglegény testvér, beette magát Az olcsó szivar áporodott szaga, Az éjjeliszekrényen gyufásskatulya És gyanús gyógyszeresüvegek. Az estére gőzpárás, reggelre jéghideg Konyhában odakint A gáz fölött száradt a férfiing. Nyers szemeskávé pörkölődött Vaslapon, az örök baracklekvárhoz Vaj helyett főzőmargarin. Esténként a hosszú ablaktalan ebédlőben Egy távoli, valószerűtlen Világból itt rekedt alakok Egymást lármásan túllicitálva Fogták el a pagát ultimót. Nyíltak még beljebb további szobák, Az egyiknek félköríves erkélye volt, Ott őrizte bezárkózva titkos gyászát Két jólszituált gyerektelen öreg. Beljebb, a lakás végében a családi Festőművész, az istenfélő vénlány, Az egyik ikerhúg, az a ripők, Festette háromkirályos képeslapjait, Lámpaernyőit körbetáncolták Az esetlen mozgású akvarell angyalok. Egy este, talán tarokk lett volna, Becsöngetett a sógoruk, gyalog jött haza Az orosz frontról az első háborúból, Most meg gyalog ment fel a másodikra, És amikor nagyanyám ajtót nyitott, Bedőlt az előszobába holtan. Ott megy el az 59-es villamos Farkasrétre, De nem léphetem át a küszöböt én se, Nem léphetem át már soha többé. A régi lakás, Királyhágó utca 5/b. NŐK ZSÁMBÉKON Zappe László Amikor egy július végi estén elindultam Zsámbékra, még kánikula volt, én meg elfelejtkeztem a vészjósló prognózisokról. Páty felé járhattam, amikor leszakadt az ég. De Zsámbékon sohasem lehet tudni, vajon a szabadban lesz-e az előadás vagy rakétasilóban, esetleg a hajdani legénységi szállás valamelyik hálótermében. Mikor odaértem, az eső már nagyjából elállt, így az előadást némi késéssel megtartották. Pedig a szabadban volt. Csak én nem voltam hozzáöltözve. Legalább tíz fokkal volt hidegebb, mint amire számítottam. A cím azonban lélekmelengetőnek tetszhetett: Lüszisztraté keresése – nők a Zsámbéki medencében. A Kompánia Színházi Társulat, a holland Space Theater és a Zsámbéki Színházi Bázis közös produkciója azonban a permetező esőnél is hatékonyabban hűtött. Pedig a kezdés biztató volt: némi hezitálás után ugyan, de görögös ritmusú szöveg zendült fel ironikusan deklamáló ifjú hölgyek ajkán. Ám néhány mondat után a hölgyek eltűntek, csak a hangjuk maradt, helybeli asszonyok, lányok önvallomásait, élettörténeteit mondták hangszóróból, miközben valahol a távolban szorgosan pakolni kezdtek, asztalokat, székeket hordtak egy tisztásra. Mi eközben a hidegben dideregve, az el-eleredő esőben ázva valójában rádiós dokumentumjátékot hallgathattunk. Szokványos és különös, érdekesebb és érdektelenebb életrajzokat. Önportrékat, bölcselkedéseket, életigazságokat. Ardai Petra rendezői elképzelésének alapeszméje jó félóra múl tán derült ki. A színésznők ekkorra elkészültek a székek, asztalok kirakásával, és minket oda invitáltak. Maguk pedig ettől fogva görögös fehér leplekben, a közeli fák közt bolyongva mondták tovább, amit addig. Végül pedig közénk ültek az asztalokhoz, úgy mondták bele a képünkbe a Zsámbék környéki asszonyok vallomásait. Szóval ennyi volt a nagyrendezői ötlet, hogy így kerüljünk egyre közelebb a női lét viszontagságaihoz. A idei zsámbéki szezon egyik vezérgondolata volt a nőkérdés. A Nem – de hogy nem című produkció (A Munkacím költöző KONYHAMŰVÉSZET 1990–2006 Kiállítás egy úttörő folyóirat negyedszázados születésnapja alkalmából Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2015. november 1-ig
