Budapest, 2015. (38. évfolyam)
9. szám szeptember - Császtvay Tünde: A hű feleség és az utcalány
BUDAPEST 2015 szeptember 26 nyi, később lélektani, szexuálpszichológiai, szociológiai ismereteik vulgarizált gyümölcseit is, így ezek nemegyszer váratlan tartalmakkal dúsultak fel, és a műfaj jellegétől szokatlan rétegek: a legmodernebb nézetek csírái is megjelentek bennük. Az utcaművészet eredetisége Volt tehát mire példaként tekinteni, és azt a kezdeti lökést adó terepet is kipróbálni, ami a széles körű és rétegzett polgárosodó magyar világnak szóló plakát kezdő lépéseihez kellett. A dualizmus, a hirtelen beinduló urbanizációs fejlődés, a mind kényelmesebbé váló polgári élet sajátos magyar fejlődésvonala az irodalmi szövegek többfunkciós és nemegyszer meglepően eredeti és sokszoros rétegzettségét hordozta, s mindez a magyar vizuális művészetek – benne leginkább a tömör, tudatosan formált, a színkontrasztok mellett sajátos és találó nyelvi kontrasztokkal is operáló plakát – kifejező erejét is gazdagította, míg a szecesszió összművészeti törekvéseivel a magyar képzőművészek legjavát sarkallta arra, hogy a tömegeknek szóló, újonnan formálódó plakátművészetben is megmutassa tehetségét és erejét. Úgy vélem, mindez – természetesen a plakát elsődleges reklám- és üzleti agitatív alapfeladata mellett – évtizedeken át jóval sokrétűbb és igazi, eredeti művészetet teremtő iparművészeti szakággá tudta fejleszteni a magyar plakátművészetet. Kovács Dániel a kérdéskör szakirodal mának megállapításait összefoglalva írja: „Az 1910-es évekre a magyar plakát végleg elveszti historizáló vonásait, és mozgalmas, színes, nemegyszer vérbő reklámfelületté alakul, egyben kiemelt fontosságú művészeti ággá. Egymást érik a plakáttervezési pályázatok, a Képzőművészeti Főiskolában vagy a Székesfővárosi Iparrajziskolában pedig neves plakátművészek ismertetik meg a tanulókat a műfaj csínjaival. Az utcákon egymást érik a különféle programlehetőségeket hirdető falragaszok, a színházi, a termékplakátok, de megjelenik a sajtóplakát is.” A gyors diadalmenetet az első világháború törte és változtatta meg, s a háború után nehezen épülni kezdő, a korábbitól merőben különböző, modern világ a 20. század második-harmadik évtizedére a plakátművészetet is gyökeresen átalakította. Ahogy Zsótér Ákos egy 1937-es Művészet-beli cikkében megfogalmazta: „A régi plakát egy anyagiakban biztos idők gyermeke, mindent megmondott, amit kellett; kétségeket kizáróan határozott volt. Az új plakát pedig befejezetlen és gondolatindító mint egy keresztrejtvény, színeiben ellentétesen rikoltozó, vonalaiban pedig hajlik a végső expresszionizmus felé.” Modern plakáttükör A hétköznapok, a mindennapok, sőt a szubkultúra művészetének kutatása több évtizede, a rendszerváltás környékén kezdődött meg Magyarországon. Kétségtelen azonban, hogy a dualizmus, majd a Nagy Háború és a két világháború közötti időszak mindennapjaihoz kapcsolódó, a modernizációval hirtelen óriási mennyiségűvé növekedett forrásanyagról, új és hatalmassá váló médiumok – így a sajtó mellett a plakátok – korábban elzárt, de mindinkább megnyíló anyagáról mind a mai napig csak hézagos képe van még a korszakot kutató történészeknek is. Lehet, hogy a műfajnak, melynek műveit Pócs Péter „az utca ruhájának” nevezi, nincs is egyértelműbben kínálkozó tudományos nézőpont-választása, mint éppen ez.