Budapest, 2015. (38. évfolyam)

6. szám június - Horváth Júlia Borbála: ESTE - Szerenád

BUDAPEST 2015 június 21 – titkos ábránd egyfelől: ráér az... – más ­felől, mindenesetre megvizsgálják az ün­nepi lehetőségeket. Mi lenne, ha... – ennyi szó elegendő, azután a büfé felé indulnak, hogy megismerkedésük másfél hó-forduló­ját illendően ünnepeljék. A téren szellősen rajzanak a népek, a közönség tetszésnyil­vánítását követően az angol-német-orosz tengely erősödni látszik, amint a zenész köré gyűlnek. Vigyázz, dől a fa... – egész héten szorgos ácsok dolgoztak a templo­moldalban, lassan szedelődzködnek, né­hány kifújt szemű turista lerogy a glédá­ba állított gerendákra, onnan hallgatja az előadást. Dehogy vagyok turista... – az egerészölyv tulajdonosa kikéri magának, nemzetiszínű zászlóba burkolózva kínálja madarát, fotója ezerötszáz huf, gyerekek­nek ingyen rikoltozás este kilencig. Hijü-ü, hij jé...– a madár hideg pillantásokat lövell körbe, miheztartás végett kiterpeszti szár­nyait: kijjé, hijjé... – a tollruha alatt vézna lábakon topog. Ezt bizony már nehéz lesz visszavadítani... – az ebben a témában is jártasak félhangos megjegyzéseket tesznek, a közönség gyöngébb tagjai indulnának már, összehúzzák mellükön a kihűlt bal­lont. Mások felbátorodnak, futtában ren­delnének: csárdást húzz, mulatóst ... – a zeneművész viszont kitart elképzelései mel­lett, továbbra is a melodikus rockot része­síti előnyben, és újból a húrok közé csap. A hangra megremegnek a templomab­lakok, ha valamire, erre idesereglik, kinek idefelé vezet az útja. Hajjaj... Most kitar ­tani... – a szólista nem számolgat, teszi a dolgát, mint aki épp csak mellékesen jött ki a jó levegőre gyakorolni. Alig néz föl, az alkotás magányába senkit sem enged­het be, a morzsákat szedegesse, akinek van türelme hozzá. Monumentális hangzás... – áradozik a brit. Erős repertoár... – bólo ­gat a német, a spanyolok vezetője viszont kertelés nélkül fölkérné a csehek esernyő­hordozóját. Néhányan a zsebben kotorász­nak, az egyeurósok pengve koppannak az aszfalton. Tedd kijjebb a táskát... – két akkord között a gitáros futó biccentéssel utasítja az intézőt – húszas évei elején járó rajongóhölgy. A Vörösmarty téren ismer­kedtek meg, két hamburger és négy nagy kóla után kötötték össze életüket, és már az elején tisztázták, hogy az utcazenész nem hangszeres koldus, és nem is hajléktalan, mindössze nincs fedél a munkahelye fölött. Ami persze nem volt mindig így. Frizurá­san, töltőtollal kezdte: átmenetileg kellett a tisztes állás, de a végén inkább mentem volna olajfúrónak az Északi-sarkra, mint hogy hivatalnok maradjak... – fontos a pontos: tessék, itt van az áhított profiz ­mus, lássuk, ma miből élünk... Siker... Pénz... Csillogás... és gyakor­lás... – helyesbít azonnal a művész, irigyelt misztikum a street musician életmód. És előtte sok-sok adminisztráció... – Először is engedélyt kell szerezni, helyszínrajzon bejelölni az elfoglalt területet, a többi ut­cással időpontot egyeztetni, telefonszámot cserélni, ha közbejönne valami, ne maradjon üresen a placc. Ha nem jön be a buli, kár szenvedni, leghelyesebb továbbállni egy forgalmas aluljáróba... Szívesen beugrik a kolléga, játszik vagy két órát, persze más­kor visszajár neki az idő... – de nem sza ­bad gyakran szívességet kérni, mert a nyár közeledtével rengeteg az idényzenész, aki befészkeli magát a bizniszbe, s utána nehéz szabadulni tőle. Fogalma sincs a szakmá ­ról... Eleinte nagy a lelkesedés, sokan csak jófejségből próbálkoznak... Amatőrök... – A rémálmok rémálma, amikor a pecséttel megkaparintott szegletbe már bekucoro­dott valaki; álljak le vitatkozni? Nekünk egységesnek kell maradnunk... Az intézőlánykának viszont nem prob­léma a művészélet, hűségét bizonyítan­dó, minden alkalommal itt van, és sajátos szemüvegen át szemléli az eseményeket. A padszegletbe húzódik, olykor előveszi kamerás telefonját, a nagyon tetsző előadót fényképezi; a kezét, a száját, melyben az élet csodái rejlenek. Tetszik a lány, per ­sze, hogy tetszik... A szeme... A haja... A satöbbije... De a hangokon kívül ugyan mi mást várhat?... – a gondok kiütik a ze ­nész fejéből a romantikát, kemény ujjakkal túlhangolja a gitárt, ezúttal H-húr nagyúr esik áldozatul. A lányka azonnal ugrik, már előkészítette a megfelelő készletet, s odaadóan bontogatja. Sokat segít, hogy itt van, hogy beéri ennyivel... – viszont nem szabad hiú ábrándot kelteni; röpke hála, halvány mosoly, minden nappal kicsivel több odafigyelés; mert mégiscsak munka ez, miután célszerű egyedül üríteni a kalapot. Pár perces szünet után folytatódik az előadás, a zene hallatán a szerelmespár is előmerészkedik a büféből, s két csók kö­zött a színpad-pad elébe keveredik. Egyet előre, hármat oldalvást, féltőn kapaszkod­nak egymásba, hallják is, meg nem is, látják is, de mégsem, majd átmenetileg elválnak egymástól a kezek, és a fiúfél illendően a gitároshoz lép. Valamit a fülébe súg, ujjával a legkedvesebbre mutat, s egy ezerforin­tost leplezetlenül a zsebébe dug. Ennyire szíves kérésnek nehéz ellenállni, rövidesen felhangzik a megismerkedési dal, és a téren ahány szív, mind megszakad. A barát- és intézőlány gondolatnyival följebb emeli a fejét, eddig csak sejtette, mennyire szeren­csés is, ő, aki ha esik, ha fúj, minden este szerenádban részesül. ●

Next

/
Oldalképek
Tartalom