Budapest, 2015. (38. évfolyam)
4. szám április - Simplicissimus Budapestje
Az 1975-ös Budapesthez javaslom Zsille Zoltán szociológus munkáit http://mno.hu/kulturpult/zsille-zoltan-halalara-744839, különösen a »Bassza meg az IKV« címűt. Üdvözlettel:Tamási Miklós (Önnek egyébként nincs neve? Nehéz lehet így élni)” Ezen kívül leírnám, miről beszélnek az emberek az időkapszula lezárásának hetében, hónapjában, mi volt az év témája, mit tekintünk az előttünk álló évtized legfontosabb problémájának. Persze Budapestről. Az új állami hírtévé. A Liget projekt és a Hauszmann-program létjogosultsága. Az évtized problémája pedig: visszaszokás a tömegközlekedésre. Az Országgyűlési Múzeum kiállítása a Látogatóközpontban Az Országház eredeti pályázati programjában nem szerepelt múzeum, így Steindl Imre terveiben sem. 1922-ben határozott úgy az akkor Nemzetgyűlésnek nevezett parlament, hogy 100.000 koronával elindítja megalapítását. Ehhez közadakozásra és jelentős tárgyi adományokra volt szükség. Az 1923-as alapító okirat már előírta, hogy a Nemzeti Múzeum Deák-szobája kerüljön át az új közgyűjteménybe. Az intenzív gyűjtést követően végül 1929-ben nyílt meg, bejárata a XVII-es kapunál, a mai Tisza-szoborral szemben, helyiségei a dunai szárnyban a félemeleten és az emeleten voltak. Összesen 17 teremben mutatták be a magyar alkotmányosság történetét. A nyitás utáni érdeklődés csak fokozódott, amikor 1931-től ingyenessé tették látogatását. Az év minden napján nyitva volt, és a harmincas évek közepén már Budapest három leglátogatottabb múzeuma között tartották számon. Ez elsősorban újszerű, meghökkentő vizuális elemeket alkalmazó időszakos kiállításainak volt köszönhető, amelyekben nagy szerepet kaptak az akkor még műtárgynak nem számító fotográfiák és a film, mint újszerű eszköz. (Két legnagyobb sikerű kiállítása: A magyar politikai karikatúra 1832–1932, Húsz év politikai története, 1914–1934). Sok gyűjtővel, leszármazottal álltak kapcsolatban, a múzeum vezetőinek módja volt aukciókon is vásárolni. Az egykorú sajtóban keltett kiemelkedő visszhang azt az érzést ébreszti az emberben, hogy munkatársai korukat megelőző, kiváló PR- és sajtómunkát végeztek. 1942-ben nyitva tartását fel kellett függeszteni, kincseit a pincében rejtették el. A háború után munkatársai a felbolydult, színes politikai környezetben szenvedélyes gyűjtőmunkába kezdtek. Ám 1949-ben az akkor Minisztertanácsnak nevezett kormány úgy döntött, hogy megszünteti az intézményt. (Az alkotmányosság népszerűsítésére érthető módon nem volt szüksége az új hatalomnak.) A műtárgyak többsége a Nemzeti Múzeumba került. A Deák emlékszoba visszafelé is megtette ugyanazt az utat... Húsz bronzszobor és plasztika azonban öntödében végezte. Barbár módon beolvasztották őket, kellett a bronz a főbejárat melletti jobb oldali oroszlánhoz. Néhány éve az a döntés született, hogy az Országgyűlés a múzeumot nem régi helyén és régi formájában alapítja újra, hanem az újonnan kialakított Látogatóközpont részeként, a rakpartra vezető új passzázs bal oldalán. A kiállítás sem a régit akarta feltámasztani, hanem a parlamentet mint politikai intézményt, tágabban a magyar alkotmányosság ezer évét kívánja bemutatni – elsősorban középiskolásoknak. Voltaképpen kormányzástörténeti program, amely a középkorban kezdődik, amikor a mindenható király néhanapján megengedte a főuraknak, hogy hozzászóljanak egyes fontos kérdésekhez. Túlnyomó része azokról az időkről szól, amikor a törvényhozás nem ebben az épületben, sőt nem is ebben a városban működött. Egy részletes kronológiára épül, az egyes vitrinekben számos tárgyi emlék és dokumentummásolat látható. A rendezők nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a parlamentarizmus történetét a lehető leglátványosabban közel hozzák a ma emberéhez. Egy lassan körbeforgó panoptikum azt az 1741-es jelenetet ábrázolja, amikor a fiatal Mária Terézia kiegyezik a parókás magyar főurakkal. (A mellette lévő képernyőkről mindent meg lehet tudni a jelen lévő személyekről.) Igen eredeti a folyamatosan vetített jelenet, amelyen egy Tisza István házelnököt megszemélyesítő színész játssza el azt az egy percet, amikor egy képviselőtársa háromszor rálőtt, ám Tisza nem rendült meg, folytatta az ülés vezetését. (Én csak a felfelé nézést hiányoltam – Herczeg Ferenc , aki képvise lőként jelen volt az esetnél, memoárjában azt írta, hogy az egyik lövés után felnézett a karzatra, ugyanis ott ült a felesége.) A történet egészen napjainkig tart. A 20. századi fájdalmas magyar történelem ábrázolása már nemcsak a felidézésre teszi a hangsúlyt, hanem a törvényhozás következményeire. Zsidótörvények, népirtás, kommunista csalás az 1947-es választásokon. (Egy fizikai valójában megidézett teherautó-plató is látható, szétszórt „kék cédulákkal”, ezek tették lehetővé a településről településre szállított emberek többszöri szavazását.) A legutolsó rész az 1990-ben újjászületett parlamenti demokráciát mutatja be, köztük nagyon fiatal embereket. Bár minden felirat angol-magyar nyelvű, a kiállítás elsősorban magyar iskolásoknak szól, hogy életre keljen a már tanult sok száraz tény. (A kiállítás kurátora Kedves Gyula , a szer vezőbizottság elnöke Bellavics István köz művelődési igazgató. A belépés április végéig ingyenes. Pro forma jegyet kell váltani, aztán a sorban álló csoportokat megkerülve be lehet menni. Nyitva minden nap 10-től 18 óráig.) 15 fotó: MTI