Budapest, 2015. (38. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: EBÉDSZÜNET - Az ember, aki delet ütött
copfja... Addig váltjuk egymást, ahogy csak bírjuk... – végül személyes húrok pendülnek: Állandóan itt vagyunk, odahaza alig látnak bennünket... Ez itt a középső leányom, meg a legnagyobb, és a legkisebb unokám... Ezen a képen meg éppen fordítva, ha nem éppen fejjel lefelé tartaná... – viszontmutatásra vi szont nincs idő, vagyis itt az idő, hogy a forgalmista ellássa feladatát. Néhány hétig speciális küldetést teljesít: az elektromoskábel-belek kiemelésekor ellehetetlenedett a gondos utastájékoztatás. Azóta a vaksi villanytábla egyetlen indulási időpontot sem közvetít; nem úgy a forgalomirányító: tessék, tessék, élőben nyomon követheti, amint délelőttből délutánba fordul az idő: a szerelvény tíz perc múlva, tizenegy óra ötvenkilenckor érkezik, és tizenkét órakor elhagyja az állomást... – addig is minden idő pont kézi vezérléssel íródik ki, a nyomtatott papírlapokat, mint szél a kötélen száradó ruhát lobogtatja. Hoztam maguknak csipeszeket, Imruskám... – a környék Erzsike nénije régi motoros a szakmában – tessék adni, gyorsan, a főnök nem szereti az amatőr megoldásokat... – a csíptetés viszont megteszi hatását, dagadnak az indulási időpontok, de többé le nem eshetnek. Végül is csak a percszámjegyeket kell gyakrabban cserélni, az órák komótosan váltogatják egymást, ahogyan az időlapozók is. A pihenőknek az alujáróba telepített BKV- faház nyújt menedéket. Nem szabad belépni, tessék kintről kérdezni... Igen, megnézheti a menetrendet... Nem, a kolléga is legalább olyan pontos, mint a digitális óra... Ha még... Milyen Marika? Hát aki eltűnt... – érkezik a válasz, s av val elindul a nap története, reményszemű férfi érkezik, az arra járók megtorpannak, s szüneteltetik az építkezési témát. Marika isa szegi lakos előző nap délután tizenhét óra tízkor még telefonon beszélt férjével. Budáról hívott... Valószínűleg a Duna part közeléből, ahová elmondása szerint sétálni indult... – megremeg a hangja, a nyirkos gondolatok képtelenek elszakadni a vízparttól. Utoljára a Várfok utcában látta a kezelőorvosa... Feldúlt és zavart állapotban lehet... Kiragaszthatom ezt a plakátot? – a forgalmista a közönséggel egybehangzóan bólint, s kutat emlékezetében egy ötvennégy éves, körülbelül százhetvenöt centiméter magas, teltkarcsú, rövid barna hajú és zöld szemű nő után. Mintha... De nem, nem, az alacsonyabb... Soványabb... Szemüvegesebb... És kék szemű volt... Vagy szürke... – szóval nem. A férj elfúló hangon mesél tovább: Haza nem jött... Mobilját ki kapcsolta... Nem biztos, hogy bárkivel szóba áll... Ugyanebben a rózsás blúzban ment el otthonról... – a további részleteket elnyeli a munkagépek zakatolása, a férfi körül kisebb csoport alakul, riadóláncot szerveznének, hogy szükség esetén centiméterről centiméterre átfésüljék a terepet. A megbeszélés rövid és hatékony, a nem várt esemény miatt az ebédelők feladják eredeti tervüket, s a zacskós megoldást választják. Akinek nagyon mennie kell, villámgyorsan lép, közben alaposan körülnéz, hátha ő lesz az, aki felfedezi Marikát az egyik félreeső szegletben. Mi elindulunk a rakpart irányába... Mi pedig a HÉV- sínek mentén... – a forgal misták szóvivője összevonja a szemöldökét: nem oda Buda! – mire a csoport belátja, hogy szép-szép az állampolgári segítségnyújtás, de jobb, ha alávetik magukat a magasabb rendű döntnöknek. A férj nem erőszakoskodik, az elmúlt órákban tökélyre fejlődött a figyelme, rezzenést, zizzenést, félmondatokat gyűjt, amelyek azt erősítik, hogy nem történt nagy baj. Tegnap ilyenkor még... – senki sem vál lalkozik arra, hogy befejezze a mondatot, és mindannyian a részleges napfogyatkozásnak tudják be az eseményt. Mire kitisztul az idő, otthon lesz, meglátja... – vigasztalják, ő pedig makacs áhítattal nem mozdul arról a helyről, ahol utoljára láthatták a feleségét, és a család nevében mindenkitől diszkréciót kér. Sokan szeretjük őt... Nem ártana egy rövid híradás a tévében... Persze név nélkül... Kérem, aki tud, segítsen! A kör tovább szűkül, a biztonsági őrök behúzódnak körletükbe, a hivatalnokok, elárusítók, iskolások, átutazók is visszatérnek állomáshelyükre. Ezek után senkinek sincs kedve jóízűen beebédelni, a forgalmista elcsomagolja a tájjellegű kolbászt, van neki elég gondja, most meg még ez a Marikaügy. Rövidesen ő kerül sorra, ma utoljára lapoz tizenegy ötvenről tizenkettőre, s azzal a különleges küldetés befejeződik. Másnap kiegyenesedik a ferde, és megnyílnak a lezárt területek, a szerelvény szuszogva begördül az állomásra. Az elektromos kijelzésre nem lehet panasz; az utasok irányultságuknak megfelelően kedvtelve/ fanyalogva néznek körül, és a huzat kifújja a gondokat az aluljáróból. ● 7 BUDAPEST 2015 április
