Budapest, 2015. (38. évfolyam)
4. szám április - Csontó Sándor: ÖTVEN ÉV - Ügyelő a főszerepben
Soha el nem felejthető esemény volt! Kiki a maga módján siratta, ami történt. Köny nyezett, zokogott. Ezt már Kadelka László osztotta meg velünk, aki ügyelőként ezen a szomorú éjszakán mindörökre leengedte a függönyt. – A telt házas közönség tizenhét perces, tüntetésszámba menő tapsviharral és ovációval köszönte meg a művészek több évtizedes játékát a sokat látott-hallott falak között. Szívfacsaró volt! – meséli megindultan. Kadelka úrra rámosolygott az Isten, amikor pelyhedző állú sihederként beállhatott lábtengózni Zsolt István mellé. (Nincs lehe tőségünk a tengózást most megmagyarázni, ellenben felkérjük Jolsvai András megbecsült szerzőnket, hogy a BUDAPEST hasábjain majd ossza meg velünk tudását e sportágban.) Zsolt nem csak a Nemzeti Színház megbecsült főügyelője, hanem világszerte elismert labdarúgó-játékvezető és sportdiplomata volt. Tisztelet övezte a pályán és a színházban egyaránt. A fiatal srácot a védőszárnyai alá vette, így került Kadelka úr 1960. november 1-től a Nemzetibe. Két nap múlva már ismerte az egész társulat. Történt, hogy a III. Richárd egyik előadásában nem érkezett meg időre a vívni tudó ember, s mivel László ifiválogatt tőrvívó volt, beöltöztették és gyorsan betuszkolták a jelenetbe. Igaz, kissé korán, így Major Tamás nak kénytelen-kelletlen meg kellett küzdenie vele, de a tehetséges ifjú vívásban jobb volt nála és a párbaj sehogy nem akart befejeződni. Végül a fényt levették róla a kollégák és Kadelkát egy kampós díszletbottal rángatták be a színfalak mögé. Másnap Major félhavi fizetéssel jutalmazta a megmentett előadásért, és a színészek is a kegyeikbe fogadták. Számtalan sztori helyett prózaiabb dolgokról kérdeztük tovább Kadelka urat, aki hetvenegy évesen jelenleg a békéscsabai Jókai Színház ügyelője. – Mit jelentett a legendás Nemzetiben ezen a poszton dolgozni? – Az ügyelő, előadásvezető feladata a próbák és műsor zavartalan lebonyolításának biztosítása, premier után korlátlan felelőse és ura az előadásoknak. Csak a rendező adhat számára utasítást. Persze idehaza ezt a szakmát sosem tanították, tőlünk nyugatabbra „stage management” címen egyetemi tananyag. Mindenkinél jobban kell ismernie az aktuális darabot, fontos és felelősségteljes munkája fogja össze a színészek, kellékesek, a színpadmester és a többiek tevékenységét. Rajta áll vagy bukhat az esti siker – fogalmaz precízen Kadelka. Tudása és technikai felkészültsége mellett tekintélyt kell szereznie minden színházi alkalmazott előtt – portástól a Kossuth díjas színészig –, hogy kéréseit, utasításait betartsák. Az odafigyelés, precizitás, helyzetfelismerés teremtette meg azt a tiszteletet, hogy zseniális színészek is vigyázban álltak a húszéves Kadelka László előtt. No, nem a fiatalember, hanem az ügyelő előtt – teszi hozzá riportalanyunk. Például, amikor a vészvilágítás is lekapcsolt Törőcsik Mari nagymonológjának első mondata közben, akkor zseblámpával világítottam meg a színésznőt, mintha direkt így lett volna kitalálva. Szerencsére a végén visszajött az áram. – Hogyan fogadta az együttes a költözés, bontás hírét? – faggattuk tovább a végjá tékról Laci bácsit. – Borzasztó érzés volt! Természetesen mindenki kétségbe volt esve, hogy ezután hogyan lesz, hová kerülünk? Mi történik a társulati tagokkal, a széles repertoárral, a hatalmas díszletraktárral? A bizonytalanság volt a legrosszabb. Jött a hír, ugye, hogy ez városrendezési okokból muszáj, és a metróépítés miatt az épület megsüllyedhet, mert olyan elavult állapotban van. Pedig 1961 tavaszától őszig elég nagy felújítást végeztek a házon, és mindent rendben találtak. Nos, többször kellett robbantani, mert annyira „rossz állapotban” volt, hogy nem akart összedőlni. – teszi még hozzá malíciózusan Kadelka. De van egy a közemlékezetben nem szereplő indok is. A Csokonai utcában, a víztorony lábánál volt a Nemzeti Színház egykori kiszolgáló épülete (Kauser József 1895), itt dolgoztak a díszletfestők, itt készültek a színészek jelmezei. A torony víztartályaiból kapta a vizet a Blaha Lujza téri színház színpadtechnikai berendezése, amivel a hidraulikus gépek emelték, süllyesztették a díszleteket, a háttérfüggönyöket, a vasfüggönyt. Ebben az épületben volt a kazánház, innen indult ki a színház gőzfűtésének csővezetéke és a színpadi zápor vízvezetéke is. Az épületet a Nemzeti Szállodán át a Nagykörút alatt alagút kötötte össze a színházzal. Mondják, ez az alagút volt nagyon útjában az építőknek, nem is maga a színház. Itt még 1956-ban is bujtattak embereket, sőt ez volt a színház foxikutyájának, Axinak a birodalma, ahol a patkányokat kergette. Az alagutat a metróépítés megszüntette. A társulat szerint inkább ürügyül szolgált a leromlott állapot, nem akartak rá pénzt áldozni, a felújítás macerásabb lett volna. – Jelen voltak, látták az épület összeomlását? – Az épületet több beavatkozással takarította el a Magyar Néphadsereg flottillájának műszaki alakulata. Január elejéig még vissza-visszajárhattunk, addigra néhányan apróbb emlékeket is kimentettek. Például a régi direktori ajtó és sok nyílászáró is Gobbi Hilda visegrádi nyaralójába került. Jómagam a Dohányozni nem szabad! táblát hoztam el, amit az új Nemzeti Színház megnyitásakor odaajándékoztam. Abban a megtiszteltetésben részesülhettem, hogy ott én húzhattam fel a függönyt először, ha már az én utasításomra engedték le utolszor. Március 15-én bontották ki a födémeket, a pincerész támasztófalait. Március 23-án robbantották fel a Rákóczi út felé néző homlokzati traktust. Az EMKE-ház első emeletéről néztük, majd az egész társulat. Sokan megkönnyezték. Aztán még kétszer robbantottak. Valamikor április közepén és végül 23-án. „Két Nemzeti Színházat is hagytunk lebontani, és egyet sem építettünk helyettük. Ez elég szomorú” – nyilatkozta akkor Gobbi. Fantasztikus egyéniség volt, azt hiszem nincs olyan ember, aki ennyit tett volna a magyar színészetért, mint ő. Mennünk kellett tehát, a mai Thália Színház helyén a Radius moziból sebtében Petőfi Színházzá átépített épületbe, amíg az egykori Magyar Színházat kipofozzák újabb „ideiglenes” nemzeti játszóhelynek. ● 3 BUDAPEST 2015 áprillis Végjáték Az akkori politikai vezetés, az Országos Tervhivatal és a Gazdasági Bizottság már kész tényként kezelte a Nemzeti épületének szanálását, és tett javaslatot egy újabb teátrum emelésére, ami csak 37 év múlva teljesedett be. A nemzetisek 1966. július 25-én vették birtokba az Azbej Sándor mérnök munkája nyomán teljesen átfogalmazott korábbi Magyar Színházat – az addigra Hevesi Sándorról elnevezett téren –, amely sok mindenre hasonlít, csak színházra nem. 1983-ban, szintén a metróépítéssel összekapcsolt átépítés miatt, a Nemzetiből kivált tagokkal megalakult az új Katona József Színház, a Nemzeti kamaraszínháza pedig a Várszínház lett. A politikai változások után ismét felmerült az igény, hogy a nemzetnek színházat emeljenek. Pályázatok, botrányok és helyszínek követték egymást, ám a Városliget, a Vár s az Erzsébet tér is mind csak légvárnak vagy gödörnek bizonyult. Mígnem 2002. március15-én megvalósult Széchenyi álma, a Duna partján megnyílt a Nemzeti Színház végleges otthona. Mit szólt ehhez Budapest és annak lakói? Azóta is sokan, sokféleképp magyarázták és magyarázzák, hogy miért kellett eltávolítani az emblematikus épületet. A köztudatban egy romantikusabb kép él – akármilyen rossz műszaki állapotban is lehetett a ház –, akkor is többet jelentett egy színháznál, és elpusztítását az értelmiség elleni támadásként értékelték. Az újnak, Siklós Mária művének valószínűleg sokan örültek. Aki pedig még láthatta a régit, az soha nem felejti el az épület látványát, s ha ma elvillamosozik a tér előtt, bizonyára odaképzeli azt a jelentős és szerethető monstrumot. A színház helyén ma két méter magas emlékkő áll, már csak a galambok tisztelik meg.
