Budapest, 2014. (37. évfolyam)
3. szám március
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXVII. évfolyam, 3. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Alsó, felső, Király! (9. oldal) BUDAPEST 2014 március BUDAPEST múzeumai – kicsik és nagyok, országos, fővárosi, kerületi, szak- és magánmúzeumok, összesen több mint százharminc – a maguk módján pontosan tükrözik az ország egészének állapotát. Vannak köztük gazdagok és egyre gazdagabbak, amelyek kisgömböcként gyarapodnak, szőröstül-bőröstül bekebelezve korábban önálló testvéreiket, és vannak szegényedők, tengődők, sőt hajléktalanok. Kemény a verseny a támogatásokért, pályázati pénzekért, a látogatók kegyeiért s egy-két évtizede a „más célú hasznosítás” lehetőségeiért is. Mi is a múzeum feladata? Az emberiség, az ország, a város, egy-egy szakma kulturális értékeinek összegyűjtése, rendszerezése, szakszerű őrzése, tudományos feldolgozása és végül bemutatása. Ez utóbbinak a módja az utóbbi évtizedekben nagyon sokat változott: a látogató nem éri be azzal, hogy unalmas, poros tárlók között bóklásszon. A kulcsszó az ’élmény’ lett, az emberek egyre inkább szórakoztatást (is) kérnek és kapnak. Ez önmagában véve nem is baj: a muzeológusok szívesen mutatják be kincseiket úgy, hogy a tudás megosztásán túl örömet is okozzanak. Csakhogy ez az újfajta szemlélet a használatot és a megítélést is megváltoztatta. Olyan rendezvények türemkedtek a korábban ha nem is mindig szentként, de feltétlenül a legmagasabb kultúra bástyáiként tisztelt falak közé és köré, amelyeknek kevés, sőt semmi köze a valódi funkciókhoz. Az ilyen rendezvények két nagy csoportra oszthatók. Az egyik fajtát a fenntartó, a múzeumi szakma vagy maga a múzeum szervezi. Becsületes célja a közönség becsábítása: ha már eljön a polgár a kirakodóvásár, az ingyen koncert, a gyerekfoglalkozás kedvéért, hátha megnéz valamit a kiállításokból is, s ha megnézte, hátha kedve támad visszatérni egy esős vasárnapon. A másik fajta rendezvényt a múzeum vagy tűrni kénytelen, vagy anyagi − netán egyéb – megfontolásokból, saját döntésével engedi területére. Jobb esetben csak az udvarra, kertbe, rosszabb esetben az épületbe. Ha a Nemzeti Galériát meg a Budapesti Történeti Múzeumot (és nem mellesleg az Országos Széchényi Könyvtárat) megkérdezné valaki, örülnek-e a palota Oroszlános udvarán tolongó, az egyre magasabb belépti díjak ellenére is egyre gyakoribb és népesebb sokadalmaknak, az elviselhetetlen hangzavarnak, kapatosan kóválygó bor- vagy pálinka-kóstolgatóknak, nyomban megtudná: pokolba kívánják az egészet. (Főleg, hogy e nagy bulik bevételéből az elszenvedők nem, vagy csak aránytalanul kis mértékben részesednek.) Azt, hogy a szakma tavaszi seregszemléje, a Múzeumi Majális mellett vajon mi értelme lehet február közepén szabadtéri halfesztivált telepíteni a Nemzeti Múzeum köré, találgatni se merjük – legföljebb remélhető, hogy az intézménynek nem csak piszok, penetráns bűz és halpénz a jutalma, amiért egy ilyen megmozdulás érdekében engedi még jobban tönkre tenni leharcolt kertjét. Február 1-jén este az egész város felkapta a fejét. Lövések dörögtek, olyan erővel, hogy még a legtávolabbi kerületekben is hallani lehetett. A hideg és az ónos eső is közrejátszott abban, hogy ennyi embernek és állatnak kellett megrémülnie egy – sajna szokványosnak mondható – születésnapi tűzijátéktól. Amikor másnap kiderült: egy üzletember ünnepeltette magát a Nemzeti Galériában, vendégei onnan nézték a dunai hajóról felröppenő petárdákat, az internetes fórumokon fölgerjedt a népharag. Ökörsütésről, vörös szőnyegről, jégszobrokról és a kerek évszámot sugárzó reflektorokról meséltek állítólagos szemtanúk, ki-ki vérmérséklete és IQ-szintje függvényében gyűlölködött vagy csak elmélkedett: hogy kerülhet egy ilyen rendezvény a felbecsülhetetlen nemzeti műkincsek közé? S ki ne hallott volna már rémtörténeteket márvány szarkofágon örök nyomot hagyó, kilötyögtetett vörösborról, festményekre vicces kedvükben célbalövő újgazdagokról? Szomorú, ha egy (sok) ilyen intézmény rászorul arra, hogy tereit a műtárgyakat veszélyeztető magánrendezvényekre kelljen kiadnia. Még szomorúbb, ha vezetői ezt a megrendelőtől való félelmükben vagy ne adj’ Isten, haveri alapon teszik meg. Ne kényszerüljenek erre a múzeumaid, BUDAPEST!
