Budapest, 2014. (37. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Korikörkép
mutatót, a kísérők közepesen elragadtatva tapsolnak, lehetne hangosabb/halkabb a zene, savanyúbb a forralt bor és édesebb az élet. Más kerületekben belépőt szednek, diákok hozzák magukkal az igazolványukat, harminc százalék a kedvezmény, aki belterjes lakcímét is igazolni tudja, további méltányosságra számíthat. A plázák egyéb trükköket is bedobnak. Itt van mindjárt a jégdiszkó. Ami fölér egy jégkarnevállal! A hideg neonfény helyett színes árnyak villódznak a jégen, piroszöld, sárga-kék, pink és neonszínű pacák és pacákok cikáznak dobritmusra. Persze a lányok sem maradnak le, látják eleget a tévés korcsolyaversenyen, milyen toalettel illik megjelenni, csipkében, bodorban, átmenetesben, fölül elegáns, alul topi, vagy fordítva: valamiféle ellentétet produkálni kell a cuccipar kedvéért. A jégen táncolás néptánc elemeket sem nélkülöz, de a második ijedség után visszakerül helyére a téli dzseki, és leginkább békésen siklássá alakul a lelkesedés. Igényesebb/igénytelenebb helyen dj veszi kezébe az irányítást, és mások szerzeményeinek egyedileg mixelt változatával, vagy saját agyszüleményeivel kápráztatja az odaadó közönséget: Száz színes felhőn átrepülünk, bébi, És már nincs, aki megállítson. Csak téged, csak téged, bébi! – Figyu, most akkor nekiállsz a nagy megfejtésnek vagy haladsz a korral? Még mindig nem vágod, hogy nem okoskodni kell, hanem nyomulni. Egyik nap itt, a másik nap ott, igazán minden a kiszolgálásra épül, csalódni nem fogsz – csak ha nekiállsz gondolkodni. Na, gyerünk, gyerünk, besavanyodsz itt nekem, ha nem vigyázunk rád; edd meg, vedd el, lépd át, most legyen jó, és kész! Nem hallottad: csak te, csak te, bébi! A kiszolgáló készültség figyelemreméltó a pályák körül: a póni-lovaglástól kezdve a gyertyagyújtó ceremónián át a sapka-, törökméz-, bekecs-, naptár-, fasíp-, szütyő- és mindenféle árusok felvonulásáig, a levegőben forralt bor és sültszag terjeng, ember legyen a korcsolyáján, aki kihagyja a dőzst. Egy fazék töltött káposzta és két rúd bejgli elfogyasztása után a korcsolyázás kifejezetten jót tesz az anyagcserének, s nem utolsó sorban az elmének. A suhanó szél elfújja a súlyos gondolatokat, bajlódjon velük az okozójuk, ha jégpályára lép az ember, valahogy rögtön jókedve kerekedik. Az indokolatlan optimizmus azokat is rögtön hatalmába keríti, akik életükben nem léptek még színre; kívülről oly szépnek, egyszerűnek és szabadnak látszik a siklás, még ha néha sikoltozással is jár. Márpedig az gyakorta előfordul. Hiszen messziről ki gondolta volna, hogy az áttetsző és éteri anyag valójában rideg és hideg, s igen távoli... – fejtől lábig. Nehéz fölállni, na! Mert elnyalni nem nagy dráma, gyorsan történik, mással is megesik, de fölkelni! Rémálomnyi, amíg a korcsolyázó-jelölt szembesül azzal, hogy nincs többé visszaút, lehetetlen befolyásolni az eseményeket, menthetetlenül bekövetkezik, aminek be kell következnie, és amire már akkor intenzíven gondolt, amikor otthon, papucsban tervezgette az akciót. És most, íme itt van, eszeveszett kapálódzás és pár méter hason-oldalt-háton csúszás, végtagösszegabalyodás után egyszer csak stop. Minden szem rászegeződik – képzeli az elesett (holott a többség leginkább saját kínjával van elfoglalva), egészséges lelkületűek, ha nem fáj nagyon, nevetnek egy nagyot, és igénybe veszik a segítő kezet. A rátartibbak azonban szégyellik, és villámgyors talpra-pattanással próbálják meg nem történtté tenni a jelentet. Még kínosabb, ha mindez, a pálya profijával történik. Ugyanis minden jégpályának megvannak a maguk királyai és királynői. Jól ismerik őket a törzsvendégek, és azonnal fölismerik az alkalmi vendégek; kiöregedett műkorcsolyázók, hokisok, sprinterek, vagy a több mint ügyes amatőrök, akik már egy biztonsági kűrrel is kiemelkednek a mezőnyből. Öröm nézni, ahogy nyargalnak, szinte alig mozdítják lábukat, mégis szélsebesen haladnak, cikáznak a lomha tömegben, aztán hirtelen mozdulattal derékszögben belevájják a korcsolyaélt a jégbe, és zúzmarafüggönnyel tesznek pontot a futamra. Mások kevésbé vad figurákkal villantanak: magától értődő természetességgel kanyarítják a hátrafelé koszorút, közepébe szúrt piruett, néha egy-egy szimpla Axel is belefér; gyengébb idegzetűek részére megterhelő látvány. – Figyu, kisgyerek! Ezt most már tényleg hagyd abba! Nem lelkizni kell, hanem jönni. Lesz, ami lesz, korit sem muszáj hoznod, bérelhetsz helyben, tűrhető minőség, és főleg: gyors megoldás, hétkor a bejáratnál, a pezsgőt állom! Vagyis lehet, hogy arra sem lesz szükség, mert aki legalább ötszáz ismerőst elhív, annak free a buli. Na, azért nem kell megijedni, mert jó, ha öten eljönnek közülük, de ma már nagy számokban érdemes csak gondolkodni, kisstílű óvatoskodók elbuknak. Szóval: fölmész az Arckönyv oldaladra, belengeted a nagy csalit: ingyen – ez a jelszó, arra sokan rámozdulnak. Fontos tudatni még, hogy iszonyatos dj-flashre készüljenek, gyilkos decibel- terheléssel, éjfélkor pedig közös üvöltés! Gondold el, több, mint ezren ordítjuk bele az újévbe, méghozzá angolul, úgy mégsem annyira trágár a fákof... A kétezer-tizennégyes év első délelőttjére csillapodnak a kedélyek, ünnepi hangulatmaradékok a pályán, mintha mi sem történt volna, érkeznek a kipihent józan életűek. Mindenki a legjobb formáját futja, elvégre a tizedik-huszadik újéletet-kezdéshez hozzátartozik a fegyelmezett start és az eltökéltség. Délután megjelennek a nagyon friss ifjú párok, első közös program a bátortalan boldogújévet kívánása után, amit leheletnyi csókpecsét követett, és mindenki elkönyvelte: ezek már együtt vágnak neki, bármilyen csúszós is a pálya. ● 3 BUDAPEST 2014 február
