Budapest, 2014. (37. évfolyam)
9. szám szeptember - Zsigmond Gábor: Kifosztott sír az óbudai kocsiszín
A három város egyesítésével megszületett Budapest egykor rohamléptékű fejlődését nézve valahogy mintha elfelejtődött volna a Buda, bizonyos értelemben pedig inkább Pest „árnyékában” megbúvó harmadik város, Óbuda. De aztán a századforduló körül ez a világ is kezdett nagyvárosias külsőt ölteni. Olyannyira, hogy 1896-ban már villamosok is jártak erre, sőt tíz évvel később hatvannégy villamosnak saját remíze is épült. Kicsi, szegényes, de hasznos (volt) Ekkoriban a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) már közel ötszáz villamost közlekedtetett a városban – alig tíz évvel azután, hogy első vonalát megnyitotta, és búcsút intett a lóvasút korszakának. Nem csoda, hogy az egyszerűen csak „közúti”-nak nevezett társaság építette fel a város legtöbb remízét is, így az újpestit, a Damjanich utcait, a Pálffy utcait, a közvágóhídit, a szépilonait, a kőbányait, a Bosnyák térit, az óbudait és a kelenföldit. Nagyobb részük már állt, amikor 1907-ben befejezték a hatvannégy villamosnak helyet adó óbudai remíz építési munkálatait a Vörösvári út és az akkor még névtelennek jelölt utca (ma Hunor utca) közé ékelt területen. S ezzel mindjárt egy sor újabb viszonylattal gyarapodott a főváros és a közúti részvénytársaság. A Vörösvári útról 1907. július 1-től indultak el először a később 5-ösre számozott villamosok (1910-ig nem számozták őket) a Margit hídon át a Ludoviceum, Orczy út, Aréna út érintésével egészen az Állatkertig. Ezzel együtt indították el a hasonlóan nagy távolságot bejáró kétirányú körfogalmat (később 7-es és 9-es) a budai rakparton a Ferenc József hídon át a Központi városházáig, majd a Margit hídon vissza Óbudára. A kocsiszínből egészen a Sertésvágóhídig közlekedtették a későbbi 11-es villamosokat, és az első világháború közepéig bőven volt is lehetősége a cégnek fejleszteni hálózatát. Egészen addig, amíg az elhúzódó háború miatt a cégnek se járművezetője, se alkatrésze, se pénze nem maradt. Aztán a háború után ez a cég is a főváros közlekedéstörténetének részévé olvadt. Kifosztott sír az óbudai kocsiszín szöveg: Zsigmond Gábor, fotó: Sebestyén László Ha a város sűrűbb negyedeiből elindulunk a Bécsi út felé, és már elhagytuk a Duna-part menti lakóövezetet, a Vörösvári út jobb oldalán régóta üresen tátongó telkek, pusztuló épületek látványa kísért. Amolyan árnyképeitgyászképeit mutatva annak az egész Budapestre jellemző helyzetnek, amely a rendszerváltás óta nyomasztja a polgárt és a városvezetést is. Csődbe ment vagy csődbe taszított cégek, maga Budapest és vállalatai adták el telepeiket, ingatlanaikat az első és többnyire hitelesíthetetlen befektetőnek. Hogy szabaduljanak a meddő terhektől. A befektető aztán továbbadta az ingatlant egy „fejlesztőnek”. Hogy az lebontsa, ami még áll, hogy ő is cserbenhagyja – eladja? ha tudja! – a frissen gyarapodó parlagfűmezőt. Állatorvosi lova ennek a jelenségkörnek az, ami az óbudai kocsiszínnel történt. Annál is inkább kézenfekvő ötletnek gondoltuk szakértő szerzőnkkel megíratni a történetét, mert lapunk ennek a csődtömegnek a közvetlen szomszédságában, Dréherék egykori házában készül már hosszú évek óta hónapról-hónapra. Tanúi, szemlélői vagyunk az (egyik) lehangoló történetnek. 2 BUDAPEST 2014 szeptember fotó: Fejes Balázs A főépület „békeidőben” Romokban...
