Budapest, 2014. (37. évfolyam)
8. szám augusztus - Csontó Sándor: A NAGY HÁBORÚ - Írók a háborúban
Molnár Ferencet az első világháború kitörésekor a Budapesti Napló Lembergbe (Lvivbe) küldte. Tudósításaiban nem kutatta a háború mélyebb összefüggéseit, de megpróbálta felhívni a kor emberének a figyelmét a háború emberi oldalára. Jó megfigyelőként igyekezett a tényekre koncentrálni. Cikkei sokszor irodalmi jelleget öltöttek, nem egy esetben novellákká formálódtak. Írásait még az ellenséges tábor lapjai is átvették, mint például a Morning Post és a New York Times. „Történelmet úgysem adhat a haditudósító, hát legalább egy-egy kicsike rést nyit annak a megismerésére: ami a kortársara nézve mégis csak lényeg: a szenvedő ember sorsára a háborúban.” Molnár tudatosan kikelt a műkedve lő stratégák ellen, és rámutatott arra, hogy az embernek a háborúban a szenvedőkre, a küzdőkre kell gondolni. A haditudósítóként eltöltött egy évet később foglalja össze az Egy haditudósító emlékeiben. Szép Ernő októberben önkéntes betegápo lónak jelentkezett a déli harctérre, de amikor a lapja haditudósítói gárdát szervezett, csatlakozott hozzájuk. A háború elején őt is elfogta a hazafias lendület, csak később döbbent rá, hogy nem minden olyan, mint az elején hitte. 1915-től egyre élesebben fordult szembe a háborúval. Hadnagyi kardjára a következő szöveget vésette: „Leben und leben lassen”. Azaz: Élni és élni hagyni. Lázár Miklós író a Pesti Hírlap haditu dósítójaként járta a világháborús hadszíntereket. Fronton című munkájában az ott tapasztaltakat vetette papírra és szedte egy csokorba. Nagy Endre író, újságíró, kaba rettista haditudósítóként a fronton harcoló katonák levelei közül válogatva (Tábori levelek) mutatta be a háború eseményeit, harcait, a katonák hétköznapjait, nyomorúságukat és élményeiket. Az író az északi harctéren kezdte, majd délre ment Szerbiába, Montenegróba. Rengeteg „Huszár levelet” közölt, majd számos hadifogságban íródott, vágyakozó levelet. Kuncz Aladár nem volt a harctéren, de öt évig hadifogságban szenvedett. A fekete kolostor, a fogságélményeit megörökítő remekmű szinte tudományos tárgyilagossággal jegyzi fel az eseményeket, ugyanakkor vádirat a háború, az erőszak, a zsarnokság ellen. Somogyváry Gyula az első világhá ború alatt három évet szolgált az orosz, román és olasz fronton. A háború végén tartalékos főhadnagy volt, 1918-ban betegség miatt tért haza, több művében számolt be a látottakról. Sokan hazájuktól távol fegyverrel a kezükben járták a frontvonalakat, a lövészárkokat és életüket áldozták az értelmetlen küzdelemben vagy a hadifogságban: többek között Gyóni Géza és Bányai Elemér . Gyóni (Áchim) Géza evangélikus teológushallgató, költő 1914-ben vonult be katonának. Przemys ́ lnél orosz fogságba esett, s a krasznojarszki hadifogolytáborban halt meg. Lírája először a háborút dicsőítette, azonban később eljutott annak teljes tagadásáig. A hadifogság „kálváriáját” rajzolta meg az otthon emlékképei és a fogság valóságának kontrasztjára építve a költemény-ciklusaiban. „Halkabban járjon, aki él, s dúdoljon csendes éneket”. Juhász Gyula írta róla: „1914-ben a háború költőjeként in dult a lengyel mezőkre, 1917 nyarán, mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el...” Bányai Elemért (Zubolyt), a tehetséges írót, újságírót orosz gránát tépte szét, amikor nagypéntek napján a harcba vezette századát. Ady egyik legjobb barátja volt. A Vasárnapi Újságba, a Pesti Naplóba, a Magyar Nemzetbe írt. A 15 éves Jávor Pál kiszökött a frontra, és leveleket kézbesített a katonáknak. Édesanyja kétségbeesetten kerestette, mire a tábori csendőrök hónapok múlva szerencsére hazaszállították. A magyar filmtörténet szegényebb lett volna, ha Jávort szerencsétlenség éri. Folytatjuk... ● 3 BUDAPEST 2014 augusztus
