Budapest, 2014. (37. évfolyam)
5. szám május - Marafkó László: Pesti viccszülészet
28 BUDAPEST 2014 május Mivel egy újszülöttnek minden vicc új, egy koraszülött demokrácia újabb generációinak amolyan beavatásként jöjjön két „paleoélc”. Annyi történelmi előzmény azért kell, hogy a hatvanas években járunk, amikor Kína és a Szovjetunió között már megrepedt a testvéri és megbonthatatlan stb. A helyzetet jól jellemzi a pártos igazmondásáról elhíresült TASZSZ (Tyelegrafnoje Agensztvo Szovjetszkovo Szojuza) (ál)közleménye: „A szov jet–kínai határ mentén betakarítást végző békés dolgozó parasztjainkat a túlsó oldalról galád támadás érte. Kombájnjaink elsöprő erővel viszonozták a tüzet, majd visszaszálltak támaszpontjaikra.” Mondjuk, folytatásként, áll két ember a járdaszigeten. „Tudja, mi a különbség Kína meg a Szovjetunió között?” „Mi?” „Hát az, hogy Kína a mosoly országa, a Szovjetunió meg kész röhej.” „No és tudja, mi a különbség a 6-os villamos meg maga között?” „Nem.” „Hát az, hogy a 6-os továbbmegy, maga meg velem jön.” Bármennyire poéngyilkos dolog, de a viccről, a pesti viccről mint műfajról elmélkedni a környülállások némi megvilágítása nélkül nem lehet. Az első tanulság kézenfekvően az, hogy nálunk bizonyos korszakokban még viccelődni is több-kevesebb kockázattal járt (s minél jobb volt a vicc, nyilván annál többet kapott a röhögtető, amit elszenvedni már korántsem volt tréfadolog). Aki a kockázatot illetően csak a közelmúltbeli „átkosra” gondol, ki kell ábrándítanom. Nagy Endre , a magyar kabaré klassziku sa (háromszoros vivát az ilyen akadémiai meghatározásokért!) említi A kabaré regényében, hogy a nagy Kossuth Lajos Ferenc nevű hazatért fia (Krúdy regénye szerint a „magyar sasfiók”), e nyugat-európaias művelt ségű, de piperkőc külsőségekkel feltűnő, raccsoló férfiú itthon a kabaré céltáblája lett. Egy minisztertanácson ezért azt követelte: csukják le Nagy Endrét, mire egy miniszter a tudomására hozta, hogy Magyarországon az alkotmány sarkalatos pontja a gondolatszabadság. „Ki volt az a hülye, aki...?” – kérdezte Kossuth Ferenc az alkotmányos döntés forrását firtatva, mire közölték vele, hogy a törvényhozót bizony úgy hívták, Kossuth Lajos. A vicc mindig a köznép műfaja, a hatalmasok, a hatalmon levők ellenében, azaz a lentiek füttye, sziszegése, bocsánatos (al)hangja. Ott is születik, a semmit sem veszítők epés gyülekezetében, az utca, a stadionok, a presszók viccszülészetein, bábái néha humoristák, néha életművészek vagy éles nyelvű embertársaink. Professzorok nemigen írják le a „vajúdást”, már a gyorsasága miatt sem. Gondoljunk csak a benyögésekre, bekiabálásokra gyűlésen, meccsen, villamoson, amelyeknek jó poénja hamarosan sztoriba ágyazódik, s elindul vándorútjára, miközben csiszolódik, tovább hegyesedik. Így lesz a városi folklór vásott kölyke. Apropó, városi. Botorság lenne azt állítani, hogy faluhelyen nem értik a viccet. Viszont a közeg mégis meghatározó. Hallottam jópofa adomát kisközségben, amelynek megértéséhez viszont a szóban forgó embereket, szituációt előbb részletesen le kellett írni, ami már megöli a csattanót. Nem beszélve arról, hogy a tréfacsináló egy kisebb közösségben elég gyorsan amolyan különc, futóbolond hírébe kerülhet, akire csak legyintenek. Míg a városban – a névtelenséget megőrizve – találmányát szájára veszi a köznép. A derűs felülemelkedés segít a túlélésben – miként azt a zsidó viccek sajátos világa példázza. A diaszpóra a humor elhintett magvaival dús vegetációt teremtett. Mert – közhely – a nevetés fegyver, méghozzá erőszak nélkül. Akkor is, ha a felsőbbség túl erőszakos. Viccben az igazság, viccben a vigasz. „Havi kétszáz pen gő fixszel / az ember könnyen viccel” – szólt a harmincas évek slágere. Hja kérem, ha az embernek ki van a feneke, igencsak meggondolja a poénkodást. A két világháború közti középosztálybeli illemkódexekben egyébként arra is voltak példák, miként kell illő tréfákkal a társalgás holtidejét kitölteni, a hölgyeket felvidítani. A betanult szellemesség nemigen segít, a poéngyilkos maga válik a nevetés tárgyává. (Külön kategória a poéngyilkos Pap Jancsi-viccek sora.) A viccmester viszont elsajátíthatatlan képesség birtokosa – neki valóban gyilkos lehet a humora. Tehát a vicc korántsem jópofáskodás. Az élet legmélyebb bugyraiban is fölszikrázik, a remény aprócska fényeként. Említettük már a kabarét, mint az élc egyik inkubátorát (a multiplikátor viszont a kávéház volt, aminek révén egy óra alatt már az egész város mesélte a legújabbat...). Királyhegyi Pál, a remek humorista az ötvenes évek elején, internálása után Sztálin hoz nem (nyilván már a feladási kísérletnél szigorú kísérő ket kapott volna maga mellé), de barátokhoz eljuttatta angyalian gyilkos táviratát: „Sztálin generalisszimusznak. Stop. Rendszer nem vált be. Stop. Kísérletet azonnal abbahagyni. Stop. Királyhegyi. Stop.” Tehát a legreménytelenebbnek tűnő diktatúrákban is születik vicc (sőt!), s igaz a mondás: könnyesre nevette magát. Mert közel vannak egymáshoz a szomorúság és a vidámság élettani szervei. A „Kis” Kabos egyszer beült a taxiba, mire az őt felismerő sofőr lecsapott rá: „Művész úr, mondjon már valami jópofát, hiszen magá nak az semmi.” Az ország mókamestere, nem tartva attól, hogy utólag megszólják, állítólag kikérte magának, hogy szíre-szóra bohóckodónak tekintsék. Állandóan viccelni eléggé unalmas. Ráadásul ez a mesterség komoly szakma. Valójában művészet. A vicc légtisztító spray, felfrissít és provokál. Bár képletesen fenéken is billenthet, inkább az agytekervényekben indít el lökéshullámot. Kínunkban is képesek vagyunk vihogni. A külföldiek mostanában gyakran komor, kedvetlen népként írnak rólunk. Mintha kevesebb vicc is születne, de ezt mindig így gondolták a legbuzgóbb fogyasztók. Mert ha korunk nagy zsibvásárába, az internetre megyünk, garmadával dől (nehogy majd viccadót is kivessenek rá!), raktárakban tárolva, téma és politikai hovatartozás szerint – gyakran bizony kocsmai stílusban. S a kommentek, blogok pampáin úgyszintén ezerszám burjánoznak valódi szellemességek és alpári benyögések. A demokratikus technika kiből-kiből villámsebesen kihozza a legsziporkázóbb énjét. Viccről értekezni persze olyasmi, mint madárfüttyöt kottázni. (Bár monográfia is született már a pesti viccről vagy harminc évvel ezelőtt.) Ezért aztán végszó helyett inkább jöhetne egy vicc. Csakhogy mostani, egymást vizslató korunkban előre le kellene szögezni, mi legyen a nevetés hét főszabálya. Nehogy utólag egyesek megbánják – akár azt is, hogy meghallgatták. Az első (garanciaként) mindjárt az, hogy „érted nevetek, s nem ellened”. Továbbá sokak későbbi hivatali előmenetelére tekintettel ér demes megegyezni abban, mikor jöhet a frenetikus röhögés, s mikor nem. Jó, jó, manapság nem visz el a rendőr, legfeljebb valaki kimarad a prémiumosztásból, s bekerül a létszám-leépítésbe. Szóval, csak tessék inteni, mikor működjenek a nevetőizmok! Mondjuk, aki tisztában van a helyzettel... Hogy ez megtörténhet? S ez vicc? Van valakinek kedve nevetni? ● PESTI VICCSZÜLÉSZET Marafkó László forrás: www.fortepan.hu
