Budapest, 2014. (37. évfolyam)
4. szám április - Simplicissimus Budapestje
19 rélték, közepén végig párhuzamos gumicsíkot fektettek le, amely nem csak az időseknek, de a vakoknak is segít. És a legfontosabb: két oldalt négy-négy bolthelyet feláldozva őstermelői asztalkákat helyeztek el, a környezetbe illő módon. Igazi piac lesz megint a Hold utcában. Amikor egy márciusi reggelen megvettem a reggeli gyümölcsöt, tanúja voltam a húsz éve itt áruló, mára egyedül maradt zöldség-gyümölcs kereskedő és egy törzsvevője beszélgetésének. Csak a végét tudtam elkapni. Nem, nem tudja mikor jönnek az őstermelők. „Én csak úgy hívom őket: az önkormányzat csókosai”. Mint a vásárlói oldal szószólója, ezzel nem érthetek egyet. Az árak egyetlen hatásos ellenfele a verseny szokott lenni. Mint sokat látott, kérges szívű krónikás, megvárom a végeredményt. Akkor fogok dohogni, ha azt látom, hogy az árak a kínálat növekedése ellenére sem csökkennek. Mert a versenynek sok ellensége van. Például a kartellezés és a korrupció. Hátha itt mégse azok dominálnak majd. Amit viszont sajnálni lehet: az átalakításnak áldozatául estek a műköves vállalkozó által feltehetőleg reklámozási célból kihelyezett kör alakú padok a hentespult mellől. Úgysem volt életszerű, hogy a gazdag budai ügyvéd itt, kolbászevés közben kapott kedvet ilyet venni új villájába... A „minden vendég felség” elv csorbulása A konzervatórium épületétől éppen balra, a vöröstéglás, száz éves ház földszintjén a múlt év őszén, az alagsori és földszinti egykori újságszerkesztőség és nyomda helyén nagyszabású kávéház és étterem nyílt, tetszetős design-megoldásait már sokan dicsérték. Ide tértem be egyik gyermekemmel egy szombat délután, szándékosan délután három órakor, hogy elkerüljem a tömeget. A vagy kétszáz személyes, többszintes térben rajtunk kívül csak egyetlen turbékoló párocska tartózkodott, ők is elfogyasztották már az ebédet, és szemmel láthatóan nem az újabb kulináris örömök jártak a fejükben. A mosolygós, kedves pincérnek megmondtuk, hogy a felső szinten, az utcához közel, de nem az ablaknál szeretnénk leülni, és oda is vezetett minket egy apró, falhoz szorított kétszemélyes asztalhoz. Mintha ez lett volna a legutolsó szabad asztal. Már akkor éreztem, hogy baj lesz ebből. De viszonylag gyorsan rendelhettünk, a mosolyoffenzíva folytatódott. Hanem akkor megjelent egy másik pincér, aki egy esti rendeléshez elkezdte átrendezni az ablak melletti részt egy 20-12 fős társaságnak. Méghozzá úgy, hogy a súlyos faszékeket értelemszerűen nem emelte meg egyenként, hanem a földön húzkodta. Ez fülsértő, sikároló, intenzív zajjal járt, alig hallottuk egymás hangját. Aztán végre valahára vége lett, kaptunk egy kis – átmeneti – pihenőt és nyugalmat. Ám aztán jött az idősebb, tapasztaltabb, teremfőnök külsejű személy. Szemrevételezte az előkészített hosszú asztalt, és valamely (nyilván jól magalapozott) okból úgy érezte, nem ideális helyen van. És miránk ügyet sem vetve, „belső hangokra figyelve” megkezdte az áthelyezési manővert. A beosztottjához hasonló „energiatakarékos” módszerrel, ha lehet, még nagyobb zajjal. Nem szaporítom a szót: az ételünk is nagy késéssel érkezett. Már nem is nagyon örültünk neki. Mindvégig a határán voltam, hogy megkérem a székhúzogatókat, legyenek csendesebben. Csak e sorok írása közben találtam meg az ideális megoldást: át kellett volna költözni egy másik asztalhoz. Az nem lett volna sértő, és mi is megmenekültünk volna. Talán nem tűnik túlságosan erőltetettnek az a következtetés, amelyet nagy számú budapesti étteremlátogatás mondat ki velem: a nagyobb helyek személyzete hajlamos a nem csúcsidős időszakokat „pihenésre” fordítani. Nem figyel a kevés számú betévedő vendégre: zajong, társaival magánéleti témákat vitat meg hangosan. S ami még nagyobb baj: kienged a tempóból. Így aztán előfordulhat az, hogy a vendég szinte ugyanolyan lassan kapja meg ételét, mint csúcsidőben... Pedig elvileg Budapesten is él a fő szabály: „Minden vendég felség”. A város, ahol jelenleg élek, befogad. Befogad, most, ebben a pillanatban, még, mondom magamban, suttogom csupán, ma még befogad, az én városom, mert ismerem, ismerem a tereit, az utcáit, emlékek fűznek egy-egy kapualjhoz, és a lépcsőház, ahova éppen csak bepillantok, ott, a Klauzál tér mellett, nekem már nem rejt titkokat. Ezt suttogom, kicsit szégyenkezve. Van ebben a városban szégyen is, és lakik itt sok-sok keserűség, az utcákon, a házak között, sok vér és könny és halál, és erőszak, igen, erőszak lakik itt, a házak között, ezek a falak már túlzottan sok szenvedést láttak ahhoz, hogy valaha is feledni tudjanak, csak állnak meredten, és néznek a házfalak, mint az ötezer éves öregemberek. Itthon vagyok mégis, mindörökre itthon. Itt születtem, ebben a városban, nincsen szülőfalum, csak ez a sötétlő közeg, az örökké szürke és koszos Lónyay utca, ahol fekete bogarak rohangáltak egykor a lakásban, ahol fel kellett nőnöm. A nedves és szomorú szagú falak között kevesebb volt az öröm, mint a bánat, és a házmester szemében gyűlölet csillogott. Nem vagyok idegen, soha nem is voltam. Nem tudom, persze, kik is az idegenek, vannak-e olyanok egyáltalán, majdnem mindenkit ismerek itt, ebben a városban, mert ez az én városom, és ez az otthonosság néha szinte idegesítő, annyira ismerem az arcokat, annyira látom rajtuk azt a halálos szorongást, ami gyűlöletet és fegyvert ad a kezükbe, pusztító, a késnél is élesebb szavakat. A város, ahol jelenleg élek, befogad. És befogadom én is a várost, tisztára mosom a köveit, a véres falait, beillatosítom a pisi szagú lépcsőházait, és alaposan ki is szellőztetem, hogy kicsivel tisztább legyen itt a levegő, mert ez az én városom, ezek itt az én szomszédjaim. Kinyitom tehát az ablakokat, hogy jöjjön be valami fény, hogy végre fényesség legyen. És a fényben hatalmas, fehér szárnyakkal takarózom. PETŐCZ ANDRÁS: BUDAPEST, AZ ÉN VÁROSOM
