Budapest, 2014. (37. évfolyam)
1. szám január - Marafkó László: Nagyvárosi kispályások
csinkat egyes környékeken azért nem hagyom ott. Nem találnám meg.” Egy óra múlt. A bizományi áruházi felvevőhely melletti fa földlabdáját övező padlatról felkerekedik az egy testes férfiú. „Meg jött a gyerek” – és elsétál. Az utca túlsó felén, hóna alatt mappával közeleg egy fiatalember. Távolban diszkrét üzlet köttetik, mappa át a testesnek, az is átnyújt valamit, aztán testes a kocsijához, majd vissza a kollégákhoz. Azok kérdik: „Megint Scheiber Hugó?” „Nem, most más stílusban dolgozik a gyerek, azt tanulják a főiskolán.” De hogy kit, azt nem mondja, nehogy a többiek elkotyogják, s rontsák az üzletet. „Ha az Ernő nem veszi át, kiviszem a bolhára. Egy kis apróért odaültetem a Józsit. Valamelyik héten csak elmegy a kép. Addig a grafikát megteáztatom, a temperást meg bepatinázom.” Azok tudják, hogy a „teáztatás” a rajzlap gyenge teával történő némi bemosását jelenti, hogy régebbinek tűnjék. A „patinázás” meg kopott aranyozású keretbe illesztését a képnek, mintha fél századot töltött volna egy idős ember hátsó szobájában. A hátlapragasztás felfejtését úgysem engedik meg a vevőnek, otthon meg már átkozhatja a mohóságát, hogy bagóért, mondjuk, valódi Vaszary hoz jutott. Ha meg reklamálna, azt mondják, most látják először, egyébként meg „Megszívhatja a fővárosi közös vécét!” „Na, gurítsunk le egy sört” – bök a pince felé a legöregebb. Felkászálódnak. Délutáni holtidő. A téren kanyargó lépcső alján a bíborszín arcú nő az éltes úr elé libben, arcán igazi könnyek: „Uram, a fér jem most halt meg, vidéken lesz a temetés, és száz forint hiányzik a jegyhez...” Az idős férfi felnéz, s őszinte értetlenséggel: „De hi szen egy hónapja is meghalt a férje!” Az as z szony gyors piruett után köröz tovább újabb alkalmi kondoleálóért. A kórház előtti parkolóban csomagtartójánál matat egy középkorú férfi. Tétován köröz mellette egy normális öltözetű úr, majd imamalomként darálja: „Uram, bo csásson meg, hogy zavarom, de most jöttem egy vizsgálatról, sajnos, agydaganatom van, s a lányomat várom, aki egy órával ezelőttre ígérte, de még nincs itt, nekem meg ötig át kellene jutnom egy CT-vizsgálatra az idegsebészetre, a város másik végébe, de nincs nálam a bríftasnim, mert mondom, a lányom jött volna, ám ha ki tudna segíteni egy vonaljegy árával, akkor talán még odaérek...” Az autótulajdonos láthatóan érdeklődve figyel, majd belekérdez: „Egy jeggyel átjut?” A férfi hangja megéled: „Igen, azt hiszem, és közben biztosan a lányom...” „Hát nézze, én már ingyen utazom, és nem hordok magamnál pénzt, mert mindenhol kártyával vagy mobillal fizetek, nagyon sajnálom.” Azzal beül a volánhoz. A másiknak egy ideig lesz ideje cizellálni a történetet. A fekete szemüveget viselő, meglett korú vak zenész ott működteti zeneszerszámát a metrókijárat sarkánál, mellette bőrkalap az adománynak, s rövid szöveg a jóindulatú embereknek. Ritkásan csörren a fémpénz, de a műszak bármikor befejezhető, s áthelyezhető a fellépés helyszíne. Legalábbis így gondolja az utca embere, a gyanútlan „műélvező”, aki aztán pár hét múlván az egyik tér sarkán ismerős alakot lát igyekezni valahova, kezében kalappal és zeneszerszámmal. Szemüveg nélkül. Magabiztosan, tehát egyáltalán nem világtalanul. Pillantásuk találkozik, s a csodálkozástól a zenész mintha félszegen lesütné a szemét. De ha empatikusabbak vagyunk, akkor az a korábbi szemüveg lehetett a rejtőző restellkedés kelléke is. Persze, mielőtt fennen erkölcsi szentenciákra ragadtatnánk magunkat, be kell valljuk, hogy ugyanezen város ugyanezen óráiban, más jelmezekben, irodaházakban, villákban, netán rejtett találkozóhelyeken nem kevésbé kifogásolható mutatványok zajlanak, sokkal nagyobb pénzekért. S nem mellesleg: ezekbe viszont kockázatosabb belepillantani. ● 9 BUDAPEST 2014 január
