Budapest, 2013. (36. évfolyam)
11. szám november - Debreczeni-Droppán Béla: A kétszáz éves Muzi
1857 tavaszán készült el. Azért, hogy ez így is maradjon, az intézmény kertésze felelt, 1856-tól rendjére napközben egy parkőr felügyelt. Kezdetben ezt a feladatot rokkant, öreg 48-as honvédek (hadastyánok) látták el, majd később, az 1880-as évektől, a solferinói és königgrätzi csaták molnárkék pantallós, szürkekabátos veteránjai ügyeltek a rendeltetésszerű használatra. A park igen hamar a pesti (elsősorban a belvárosi és a józsefvárosi) polgárság kedvelt pihenőhelyévé vált. Közönségéről a Vasárnapi Ujság 1858 májusában a következőket írta: „... hova eddig főleg csak dajkák és gyer mekek jártak, lassankint diszesebb közönség is kezdi látogatni. A pünkösdi ünnepekben föltünőleg sokan sétáltak e helyen; sétáltak, mondjuk, a szó legszorosabb értelmében, mert leülni a legjobb szándék mellett sem igen lehetne (hacsak nem a lépcsőkre), minthogy egy pár kőpadon kívül egyébb nyugvó helynek hire hamva sincs.” Az első öntöttvas lábú padok talán már 1859-ben elkészültek, de 1861-ben Demidoff Kornélia grófnő adományából biztosan el készült tíz ilyen pihenőszék. 1880-ban pedig már 73 padról olvashatunk a Fővárosi Közmunkák Tanácsának jegyzőkönyvében. Ekkor rendeli el a Tanács, hogy a kert hatvan padjának használatért (3-3 ülőhelyre felosztva) két krajcár használati díjat szedjenek a parkőrök, akikből ettől kezdve négy szolgált a kertben. A hordozható padokat a téli időszakban raktárba vitték, és csak orgonanyílásra hozták elő. Később a padok mellett úgynevezett Buchwald-székeket is elhelyeztek. A II. világháború után a kerti bútorok száma a rongálások miatt folyamatosan csökkenni kezdett, de még 1952-ben is 50 pad és 35 szék várta a Múzeumkert látogatóit. Az 1960-as években ezeket modernebb ülőalkalmatosságokra cserélték, melyekből mára 37 maradt a kert északi és keleti oldalán. A Múzeumkert az 1845-ös szervezeti szabályzat szerint nyáron hajnali 4-től este 9-ig, télen pedig reggel 6-tól este 7-ig volt nyitva. Kezdetben csak a Múzeum körút felől lehetett bejutni, 1865 után viszont már a mai Bródy Sándor utca felől is (majd még később a mai Pollack téri és a Múzeum utcai oldalról), először főként azért, hogy a mai Olasz Intézetben lévő Képviselőház és a Nemzeti Múzeum dísztermében ülésező Felsőház képviselői a kerten keresztül közlekedhessenek. Ez a körülmény, mármint hogy itt volt az ország politikai központja, önmagában is meghatározta valamennyire a kert hétköznapjait. Hiszen nem egyszer álltak és vártak itt tüntető csoportok, vagy használták a kert padjait, sétányát az egymás közt ezt-azt megtárgyaló képviselők. Mikszáth Kálmán is többször említi ezt a „váltógazdálkodást” a Tisztelt Házról írt karcolataiban, az egyik helyen például a következőképpen: „A gyerkőcök, az öreg asszonyok és a tudákos utcai proletárok még vihognak, nevetgélnek egy darabig, aztán szétoszolnak, s újra síri csend ül a Múzeum környékére, azazhogy egy kellemesebb, üdébb zaj költözik ide: a karikázó gyermekek napi lármája.” Hasznos mulatságok A telket minden bizonnyal már a kezdet kezdetétől (az 1810-20-as évektől) látogathatták gyerekek, fiatalok, de igazi, kedvelt játszóhellyé az 1850-es évek végére, a parkosítást követően vált. Ebben a funkciójában a károkat is gyakran szenvedett, amiről a Sürgöny című lap egyik 1861-es számában a következőket olvashatjuk: „Nem hagyhat juk szó nélkül azon kisebb nagyobb visszaéléseket, melyeket a neveletlenebb gyermekek ezen nyilvános sétányon elkövetnek, milyenek a falak bekarczolása, és bepiszkitása, kövekkel dobálás, ágak és virágok leszaggatása stb. Ezt megakadályozandó a muzeumi igazgatóság megtette ugyan a lehető intézkedéseket, mindazonáltal czélszerű volna, ha miután ott csak a bizonyos órákban levő őr nem lehet mindenütt egyszerre, a miveltebb osztályu sétálók az efféle visszaéléseket látva, rendreutasitanák a rakonczátlanokat. Különösen figyelmeztetjük a szülőket, kiknek gyermekeik oda járnak sétálni és játszani, hogy a nagy lépcső fölötti oszlopzatnál lévő tornáczra, hol korlát nincsen, s hol a gyermekek nem csak futkároznak, hanem az épületet körülfolyó alig féllábnyi széles, 3 öl magas párkányzatra gyakran ki is lépnek. A muzeumi épület fönnállása óta már több eset fordult elő, legközelebb a mult héten is, hogy ezen párkányzatról a gyermekek leugorva, vagy egymást lelökve többé kevésbé veszélyesen megsérültek.” A Múzeumkert leginkább a környékbeli gyerekek, a „Pál utcai fiúk” játszóhelye. Molnár Ferenc közismert regényének csak híres einstand-jelenete játszódik itt, de hogy mennyire fontos színhelye volt az 1880-as, 90-es évek gyerekvilágának, az a valóban létező egyik Pásztor-gyerek, Pásztor Árpád Muzi című ifjúsági regényéből látszik igazán. Nagyon sok minden kiderül ebből az írásból, például az, hogy a park tulajdonképpen két részre oszlott: a palota előtti szebb sétány-részre, és az épület mögötti területre, ami maga volt „a szabad, rakon cátlan, végtelen Muzi”. Ez a becenév aztán átszármazott az egész Múzeumkertre, sőt a 20. században megjelent a Muzicska elnevezés is, amely jól mu tatja, hogy mennyire szeretett hellyé vált a Nemzeti Múzeum környezete. Ez későbbi korszakokban is így volt, például Edvi Il lés Aladár 1896-ban, Budapest műszaki útmutatója című kötetében így írt róla: „A Nemzeti múzeum parkja a belső körúton, valóságos áldás a Belváros és Józsefváros gyermekvilágának.” Újabb évtizedek múltak el, de 1925-ben a Színházi Élet egyik tavaszi száma még mindig kedves képet mutat a Múzeumkertről: „Legmozgalmasabb az élet a pesti, szükszámu Gyermekországok között a Muzeumkertben, amely központi fekvése és 21 BUDAPEST 2013 november A Múzeumkert Bródy Sándor utcai oldala az 1861-ben felállított Kazinczy-szoborral és a Képviselőházzal (Slowikowski Ádám színes litográfiája, 1865) forrás: Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok
