Budapest, 2013. (36. évfolyam)
8. szám augusztus - Jolsvai András: ZÁROM SORAIDAT - Miénk a vár!
Azok voltak ám a szép idők! Hogy pontosan melyek? Hát azok. Például amelyek kilencszázötvennyolc októberében köszöntöttek reánk. Pesten dühöngött az influenzajárvány, korán sötétedő, ködös, szürke idők jártak, az emberek fázósan burkolóztak nagykabátjukba, hazatérve elreteszelték az ajtót és begyújtották a kisszobai dobkályhát. Hanem Sárospatakon, távol ködöktől és járványoktól, tovább hódított a szelíd ősz. A Zemplén lankáin barnára váltottak a levelek, feketedett a som, a későn érő vackor még épp hogy termőre fordult. Nappal még kényelmes, felöltős idő volt, csak estére kerültek elő az extraplédek a pataki vár vastag falú oldalszárnyában, ahol mostanában az Alkotóház lakott. Lakatos Artúr „festőművész úr” napközben a Vöröstorony középső mellvédjén ült – grafikákat készített a környékről, a látványról, melyeket aztán estebéd után a kisebbik műteremben akvarellé dolgozott át: szerette ezt a munkát, ifjúkora plein air festészetére emlékeztette, amikor a hazai akadémizmus meg a müncheni hollósizmus jármából kiszakadva és végleg elengedve kedves mestere, Székely Bertalan kezét, maga is elzarándokolt Szolnokra meg Szentendrére, és efféle képeket alkotott – persze, akkor még olajba. Az olaj a fiataloknak való – gondolta most Lakatos Artúr, kilencszázötvennyolc októberében, a pataki vár műtermében, nem az olyan vén csatalovaknak, mint ő. (Hetvennyolc éves volt ekkor, de istennek hála, jó egészségben: s az égiek még egy évtizedet engedték élni aztán: két év múlva, a nyolcvanadik születésnapján, oly sok idő után, kiállítása nyílt a Fényes Adolf teremben, a kiállított művek többsége éppen itt született, Patakon, ahol az idős festő ekkoriban gyakran megfordult, minden esetben magával hozva feleségét, Ilonkát is.) Aztán az olajfestékről Párizsra szökkentek a gondolatai Lakatos Artúrnak, ahová ő már a posztimpresszionizmus lecsengésekor érkezett – s mivel a posztposztimpresszionizmushoz nem fűlött a foga – azok már a pontokat is apró segédpontokból rakták össze a vásznon – beállt a szalonisták közé. Azok meg úgy megszerették, hogy törzstagnak is megválasztották. – De régen is volt! – sóhajtott föl a mester, s közben, befejezvén a mai munkát, ecseteit könnyű, langyos vízben áztatás után puha rongyokkal végigtörülte. Kézfejét kék köpenye szárába törölte, rágyújtott egy Daru cigarettára (különös, pácolt illata a francia fővárost juttatta eszébe), aztán hátrébb lépett, hogy együtt tudja szemlélni a mai alkotásait. Akkor kopogtak. A gondnokné jött be, aki szakácsnő is volt egyben, szobaasszony és besúgó, ahogy ezekben az időkben szokásban volt. – Levele jött, Artúr bácsi – mondta a nő, és átnyújtotta a festőnek az általa már gondosan elolvasott képeslapot. – Művész úr, ha kérhetem. – Lakatos Artúr ki nem állhatta, ha bácsizták. Felvette a szemüvegét, elolvasta a lapot, megnézte a túloldali képet is, és elmosolyodott. A lapot Végh Guszti, a régi barát írta, a felesége, Peggy kezével – a sorok baráti semmiségekről fecsegtek, de a lap kiválasztása nem volt véletlen: a képeslap a budai várat ábrázolta, Lakatos Artúr szűkebb hazáját évtizedek óta. (Egyik várból megyek a másikba – szokta volt mondogatni, ha Patakra érkezett. – Hiába, én már csak ilyen várbarát vagyok.) Azért aláírta Guszti is, a maga szálkás betűivel, pedig a rajzai – grafikus volt maga is, még Párizsban ismerkedtek meg sok év előtt – inkább gömbölyödő dinamikáról árulkodtak. Ő tervezte két éve az Esti Hírlap (leginkább a hajdani Az Est-re hajazó) címbetűit is. (Ez lesz a legmaradandóbb művem – szokta volt mondani Guszti kesernyésen, de a szíve mélyén azt remélte, a Tabánról alkotott sorozata, vagy az – Artúrral versenyben festett – pataki akvarellek tartják majd fönn a nevét.) Hanem a lakatosi mosoly nem csak ennek szólt. Hanem annak a két sornak, melyet utólag illesztett a lap írója a megszólítás fölé. „A kedves Dodek családot és Marikát szívből üdvözöljük.” Ez a mondat azt jelentette, hogy Szénási Jóska (az ő beceneve volt Dodek) és felesége szerencsésen átjutott a határon. Szénási ugyanis – aki anno aktívan részt vett az eseményekben, elnöke is volt két hétig a Forradalmi Festők Társaságának – joggal tartott az új letartóztatási hullámtól: az is csoda volt, hogy eddig szabadon hagyták. A pénzt Patakon adták össze a barátok. És abban maradtak, ha sikerül, Dodek értesíti Bécsből Gusztit, ő meg ír Artúrnak. Rejtjelezve, persze. Hát ezért mosolygott jókedvűen Lakatos Artúr aznap este. – Megérdemlek egy konyakot – mondta végül elégedetten. ● Miénk a vár! Jolsvai András 27 BUDAPEST 2013 augusztus ZÁROM SORAIDAT
