Budapest, 2013. (36. évfolyam)
8. szám augusztus - Zappe László: Minden az, aminek látszik
Gondolom, könnyen belátható, hogy a színház üzemszerű működése lényegében összeegyeztethetetlen a színház művészet mivoltával. Igényesebb rendezők, amíg tehették, nem is tartották be az előírt próbaidőt, a bemutatót halogatták, többször is odébb tolták a naptárban. Közéjük tartozott Mohácsi János is. Már a munkamód szere, a teljes társulattal közös ötletelés, eleve biztosította a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot. A színházak mai gazdasági viszonyai közepette természetesen már szó sem lehet a bemutató halogatásáról. Legfeljebb szinte vagy egészen amatőr viszonyok között. Az Orlai Produkciós Iroda pedig nagyon is professzionális intézmény. A Hippolyttal mégsem az a legnagyobb baj, hogy nem készült el határidőre, hogy nem volt elegendő a próbaidő. A bemutató a Belvárosi Színházban inkább azt a benyomást kelti, hogy végig rossz csapáson haladt munka. Legjobb lenne elölről kezdeni. Az előzetes hírek, miszerint rózsadombi újgazdagok világában fog játszódni a mostani Hippolyt, óhatatlanul arra látszott utalni, hogy a mai világról, mai társadalmi dolgainkról, kínos újdonságokról fog szólni a régi mese az egykori fuvarosról, aki néhány osztállyal feljebb lépett a társadalmi ranglétrán. Röviden: Zeitstückre lehetett számítani. Annak minden előnyével és hátrányával. A Zeitstück lehet felszínes, lehet megmunkálatlan, elnagyolt, ha célba talál, ha a ráismerés örömét képes kelteni a nézőben. Még nagyobb öröm lett volna persze, ha arra kellett volna rádöbbennünk, hogy az aktualitás mögött vagy akár helyette, egy nagyon mély, az emberi létezés legsúlyosabb kérdéseit faggató darab születik meg a szemünk előtt. Ám ez nem történik meg. Az előadás és vele a néző is két szék között a pad alá pottyan. A darabnak, az előadásnak egyik síkja sem szólal meg igazán. Már az első jelenet kisiklik. Nem sikerül az anya ötvenedik születésnapját kényszeredetten ünneplő család bonyolult viszonyainak exponálását igazán kiemelni a korát tagadni akaró asszony közhelyhumorából, sőt a kiemelésre tett erőfeszítések még azt is lefagyasztják. De az asszony csodabogár bátyjának hobbija, a mohácsi vész terepasztalának készülgetése sem tud frappánsan beépülni a történetbe. Innen kezdve aztán nagyjából minden fordítva sül el. Mohácsi minden színházcsinálói erénye hátrányára válik. Pontosabban semmi sem fordul az ellenkezőjére, ahogyan máskor szokott. A hosszadalmasság, körülményesség, késleltetés marad az, ami. Gondolom, maga a rendező lepődött meg leginkább, amikor látnia kellett, hogy az ügyetlenkedés ügyetlenkedésként, a közhely közhelyként, a rossz vicc rossz viccként hat. A túlbonyolítás meg túlbonyolításként. Az egymásra halmozott ötletek nem erősítik, hanem kioltják egymást. Mindenki el akarja lopni a mama születésnapi ajándékát, a gyémánt nyakéket, Hippolytnak egy sereg unokahúga keveredik a cselekménybe, a különc báty nyer és veszít a kaszinóban, ahol kakaóval akarja leitatni partnereit. Alig hihető, hogy mindez dermesztő és csöppet sem mulattató. És akkor még a színészeket nem említettem. Senki sem tud mit kezdeni a szerepével, nem találja a stílust. A lélektani hitel, a finom árnyalás és a szélsőséges karikírozás között csúszkál a játék. Pedig igazán mindentudó színészek igyekeznek kitalálni, mit is kellene csinálniuk. Amit tudnak, azt magas szinten tudják. Kulka János rezzenetlen lakájarchoz rendeli az ezúttal jóakaratú, boldogságot hozó csodatevőnek képzelt inast, Csákányi Eszter az öregedést elfogadni nem tudó asszony minden fájdalmát megjeleníti, Elek Ferenc a papucsférji naivitást taníthatná, Mertz Ti bor intellektuális csodabogara valósággal lebeg a színpad fölött, Nagy Viktor mint korrupt parlamenti képviselő Mikulásnak öltözve is megtestesült karrierista túlbuzgalom. Pető Kata és Boros Anna a női lélek bonyodalmainak két merőben különböző változatát hozzák, Pál András és Téby Zita is jó eredménnyel küzd a racionális fiatalok megjelenítésével. Ám mindez hiábavaló. Talán árulkodó, hogy az előadásnak két vége van, mint Brecht Koldusoperájának: egy szomorú meg egy vigasztalóbb. De egyik sem az igazi. ● A budai kisvendéglők dalban elbeszélve... A budai vendéglőkről sokféle dal született részben nosztalgiával, részben gúny nyal hangolva. Érdekes, hogy a korabeli szerzeményekből milyen vegyes képet kapunk a budai kertvendéglőkről. Manapság ami Budán van, az végtelenül előkelő, ebből eredően drága – különösen ha „turista-etető” a fő rendeltetése (a Várban és a külföldiek által látogatottabb helyeken). A múlt század elején sok kuplé és kabarédal vagy operettsláger szólt a budai kisvendéglőkről, néha úgy, mintha a spórolósok menedéke lenne. Erbé Viktor egyik szerzeménye a „Vacso ra a zöldben” címet viseli. A szövegét Ba lassi Emil írta, és Kökény Ilona művésznő adta elő a Modern Színpad Cabaretben. A kottát tartalmazó füzet előszavában Gábor Andor nagyon érdekesen ír a kabarédalok világáról, szerzőiről és költőiről – akik között a legnagyobbak is szerepeltek. Éppen Erbé Viktor is. Ez ugyanis Reinitz Béla ál neve volt az 1920-as évek bécsi emigrációja idején. Kökény Ilona pedig (az 1910-es években Gábor Andor felesége) a női kabaré-humor legjobb képviselője volt, vicceivel, mimikájával nem csak megnevettette, de meg is hódította közönségét. Vacsora a zöldben Több ízben említett férjem szomorúan mondta, Tönkre megyek kisangyalom miattad naponta, Mert ámbár a szegénységtől direkt citerázunk, Minden este drága pesti helyen vacsorázunk. Erszényembe ez a dolog nagy lyukakat lő be, Gyerünk édes egy budai olcsó vendéglőbe. Zöld lomb tövén kicsi asztal, rózsafákon rózsák, Rózsák mellett, mindamellett budai olcsóság. Beültünk egy fiakkerbe, ami nem is drága, Elmentünk hát egy budai kiskocsmába. Egy budai kicsi-kiskocsmába... (És így tovább még néhány szakaszban...) Hát akkor, kalandra fel! Gyerünk Budára és keressünk a fentiekhez hasonló kerthelyiséget, kiskocsmát, cigányzenés–halászleves hangulatot. Ha talál ilyet Kedves Olvasó – kérjük, jelentkezzék a szerkesztőségben!... ● A képek forrása a szerző gyűjteménye Minden az, aminek látszik Zappe László 13 BUDAPEST 2013 augusztus