Budapest, 2013. (36. évfolyam)
6. szám június - Csordás Lajos: Pavilon a pincéből
az erkölcsi normákat, korlátokat, szabályokat vesztett istentelent, az amorális materialistát. A szerző látszólag Sganarelle, a szolga szemével láttatja hősét, az ő együgyűen ismételgetett erkölcsi normáival méregeti, de valójában bizonyára magát is látja benne, hiszen kevés embert üldöztek oly hevesen a korabeli valláserkölcs nevében, mint éppen Molière-t. Zsótért azonban nem a lázadó hős, sem az álerkölcsöt pellengérre állító szerző érdekelte igazán, hanem a közeg, amely befogadja, sőt elvárja ezt a magatartást, s amely az elvárással ki is termeli ezt a viselkedést. Ungár Júlia fordí tásában a szöveg kisstílű házasságszédelgőnek mutatja be Don Juant, aki nem személyes tulajdonságaival, egyéniségének varázsával nyűgözi le a nőket, hanem pusztán a házasság, a révbe érkezés, az életproblémák megoldódásának ígéretével hódít. Zsótér Don Juanja nem erőszakoskodik, nem udvarol, csak házasodik. Bármikor, bárkivel. Ez persze önmagában még nem lenne különösebben merész gondolat. A merészség tartalmilag és formailag is ott kezdődik, hogy a nagy ígérgetőt a rendező Jézus Krisztussal azonosítja. Ambrus Mária díszlete a Mikszáth téri lakás középső szobájában egy Dalí-képpel fogja közre alul-felül a játékteret, a padlón kisebb-nagyobb női büsztök, néhány gipszangyal és egy gipsz-Krisztus álldogál. A kisebb gumiszobrot olykor sapkaként fejére kapja a címszereplő, a sérült Krisztus-szobrot pedig félreérthetetlen gesztusrendszerrel vonatkoztatja magára a gátlástalan házasságszédelgő. A merészség és a bravúr egy tőről fakad. Nehezen be- és elfogadható az azonosítás. Végig szellemi feszültségben tartja a nézőt a nyilvánvaló, ám nyilvánvalóan képtelennek tetsző üzenet, és csak az előadás végére válik igazán világossá ennek az értelme, amikor Don Juan pusztulásában nem az ő tragédiáját kell látnunk, hanem a többiek hiányérzetét, veszteségét. Akkor világosodik meg, hogy a szélhámos ígéreteinek fedezetét a hit adta, a remény szükséglete, igénye, vágya, az, hogy az emberek bízni akarnak valamiben, valakiben, ha mégoly talmi is az ígéret – üres szó vagy üres, kopott sérült gipszszobor. A címszerepben Orosz Ákos derűs link és merészen játszó istentagadó egy személyben, Lendváczky Zoltán fontoskodva-okoskodva, gyáván merészkedve képviseli az olcsó konyhaerkölcsöt és életfilozófiát. Kerkay Rita, Tan kó Erika, Nagy Norbert és Pallag Márton az összes többi szerepben bizonyítja tehetségét és a rendező színészvezetői és pedagógusi szaktudását. ● 29 BUDAPEST 2013 június Az Iparművészeti Múzeum harmadik igazgatója, Radisics Jenő egy egész építményt vásárolt az 1900-as párizsi világkiállításon, hogy azt múzeuma kincsei közé emelje. Nem akármilyen objektumról, az úgynevezett Bigot-Lavirotte pavilonról van szó, amely csupa kerámiából épült. A francia Alexandre Bigot gyárának legszebb darabjaiból állt össze a kis kerámiaszentély, amely Radisicsnak okkal tetszett meg. Itthon ekkor már rég virágzott a Zsolnay ak művészete, Budapesten sorra épültek a mázas Zsolnay-cserepekkel, épületdíszekkel fedett cifra paloták, köztük éppen a néhány évvel korábban elkészült, Üllői úti Iparművészeti Múzeum. Radisics már ennek az új épületbe költözött Iparművészetinek volt az igazgatója, Zsolnay kerámiái között élt, persze, hogy ráállt a szeme Bigot munkáira. Jó lenne egészen pontosan tudni, hogy mi vezérelte az igazgatót a francia kerámiák hazahozatalában. Talán azt remélte, hogy megtermékenyíthetik a főváros építészetét, mintául szolgálhatnak a kibontakozó új stílus, a szecesszió egy másik irányának követésében. De arra biztosan nem számított, hogy a tizenhárom tonnányi, válogatott szépségű darab bekerül majd a raktárba, onnan a pincébe, és hogy 113 évig színét sem látja a közönség, sőt, még a szakemberek is elfelejtik egy időre. Pedig így történt. Bigot sítlusa pedig nem fejthette ki hatását Budapest építészetére. Utánakérdeztünk: egyetlen pesti házon sem láthatók munkái, vidéki kastélyokban sem. És most itt állunk, bámuljuk a feledésből előkerült díszítményeket, és nem értjük. Mármint, hogy miért történhetett ez meg Bigot-val? Meg velünk. Talán magyarázza hogy a szecesszió nagyon hamar kiment a divatból, sőt hamarosan lenézett stílussá vált, amikorra pedig újra felfedezték, addigra a budapesti Bigot-anyag már nagyon mélyre került a múzeum pincéjében. Csak a nyolcvanas években botlottak bele a szétszedett pavilonra a pinceszigetelési munkálatok közben. Azóta újra tudják itt, hogy mijük van, s most jött el az idő, hogy teljes PAVILON A PINCÉBŐL Csordás Lajos Az Iparművészeti Múzeum tervezett rekonstrukciója – amiről részletesen beszámoltunk a BUDAPEST 2012/4. számában, a Takács Imre főigazgatóval készült interjúban – nem csak a szokásos előnyökkel jár. Hogy tudniillik ha megújul a remek épület, az a gyűjteménynek és közönségének is új élményt nyújthat, akár újabb száz évig. Mert „melléktermékei” is mutatkoznak a nagy újrakezdésnek. Elfedett freskók, kibontandó értékes építészeti részletek, sőt, akár egy darabjaira szedett pavilon is, amely a száztizenhárom évvel ezelőtti nagy párizsi világseregszemle eseményéhez kapcsolódik. A Bigot-pavilon a Párizsi Világkiállításon
