Budapest, 2013. (36. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Kőkór
A M. KIRÁLYI ÁLLAMVASUTAK GÉPGYÁRA. VAJKAY KÁROLY MINISTERI TANÁCSOS IGAZGATÁSA ALATT. SEEFEHLNER GYULA FŐFELÜGYELŐ ÉS GOTTLIEB FERENCZ FELÜGYELŐ MŰVEZETÉSE MELLETT Továbbkutakodva, a súlyos bazaltkockák osztálya kerül szem elé. Sokkal inkább slágerintézmény ez az előbbinél, mivel továbbra is mindenkinek az kell, ami nincs vagy legalábbis nehezen megszerezhető, és legalább harminc-negyven évnél idősebb. Márpedig a kockák mindkét kritériumnak megfelelnek. Egy lelkes városjáró egyszer kiszámolta, hogy amennyiben a kockakő tizennyolcszor tizennyolc centiméter méretű, akkor egy négyzetmétert huszonöt darab tesz ki, természetesen a fugahely is beleszámoltatik. Ebből kiindulva, ha roppant elegáns módon, mondjuk, egy Thököly útnyi területet szeretnénk lekövezni vele – azt most ne vegyük számításba, hogy nemrég szedték fel éppen azokat a macskaköveket –, akkor körülbelül tizenkilencezer négyzetméterről lenne szó, ami négyszázhetvenötezer darab kőkocka lerakását jelentené. Az árakat pedig véletlenül se említsük (150-360.- Ft/db és 3500-4500.- Ft/m 2 lerakási díj), mert akkor végkép elmegy a kedv mindentől, vagy éppenséggel megjön a pár évet alig kibíró aszfaltozáshoz..., de arról majd lentebb esik szó. A népek viszont szerényebb léptékben gondolkodnak, garázsaikat, járdáikat, kastélykezdeményük ügyes-bajos szegleteit díszítenék ekképpen, s egymásnak átadva a kórságot esnek a divatőrület kőkemény világába. Mert az Ilikéék is szereztek már valahonnan egy teherautónyit a drága anyagból, Zoltánékról nem beszélve, ráadásul nekik a világosfajta jutott, ami sokkal értékesebb és még tartósabb (úgy négyszáz év), Bandika szülei pedig a grillpartira gondolták a szalonnasütő körüli pergola alját kirakni vele, bár oda a kiskocka sokkal ízlésesebb volna. Hogy honnan vették, alig tudni, a smucig Főváros nemigen osztogatja még pénzért sem, mert tartalékolják a javításra – mondják –, a magán-kőtelepek meg ki tudja, hogyan jutottak hozzá, mindenesetre szerencsések, akik megengedhetik maguknak, a többiek pedig nosztalgiázzanak a trolimegállóban, amit az úttest süllyedésének megelőzése végett kockaköveztek le. De ezzel még mindig nincs vége a látnivalóknak. Újabb tekintélyes méretű gránithasáb-kupacok következnek, járdaszegély-kövek voltak egykor, méretük alapján alkalmasak lennének kerti Stonehengemodellezésre vagy komplett autófelhajtó megalkotására, már csak a hintók beszerzése lenne hátra, ahhoz majd esetleg a Vidámpark bontásakor lehet hozzájutni. Mindenesetre a kockakövetlenített sugárutak és gyermekeik (Bartók Béla út, Dembinszky utca, Dózsa György út, Fiumei út – Haller utca, Kőbányai út, Podmaniczky utca stb.) azóta mind aszfaltburkolatot kaptak. Fentiek méretéhez képest elenyésző bontott nyom található a telepen, vagyis: hova lett a tengernyi kő? – kérdezik a gondos városvédők, szinte költőien. A nyomozások rendre elhalnak, főleg, mert manapság egyértelműen az aszfalté a jövő. Az Ipacsfa utcában erre is adódik megoldás. Mivel a terület korábban/részben a Főkefe társtelephelye volt – tömkeleg kuka, útszóró só, akadályjelző palánk és további izgalmas eszközök tárháza –, a fenntartók valahogy itt felejtettek egy aszfaltdaráló gépet. Az évek során néha eszükbe jutott, akkor, biztos, ami biztos, nagy elánnal felújították, de Eső és Fagy kolléga módszeresen demonstrációt tartott, ki bírja tovább. Jelenleg döntetlenre áll a mérkőzés, a rozsdás csavarszegletek festékért kiáltanak. E plasztikus rész után nincs más hátra, mint összegezni az eddig tapasztaltakat: Pestimrétől Stonehenge-ig, az Erzsébet-hídtól a Lenin mauzóleumig, Ilikétől Bandikáig, onnan pedig a múlt rejtelmes bugyrain át a kortárs városvédőkig. ● 21 BUDAPEST 2013 június
