Budapest, 2013. (36. évfolyam)
1. szám január - Tillmann Hanna: Bérházaló térben és időben
A ház maga a „semmi különös“ megtestesülése. Ezen piszkos-olajzöld homlokzata, fáradt sárga falai, és az udvar közepén kornyadozó, mára egyedül a kerékpárok kitámasztására szolgáló porolója sem segít. Számomra azonban a nap induló és végpontja, a jelenlegi origó a térképen, a közeg, ami befolyásolja a mindennapjaimat. Úgy hogy megéri a históriai műfajú ásatást. Először is a ház történetére voltam kíváncsi. Alámerültem a levéltár fondjai és mikrofilmjei közé (nagy levegő: türelem és kitartás beszívása, kifújás: bürokráciaellenes érzületek könnyű párává szelidítése, és apró örömök az adattengerből kihalászott, egyedül nekem csillogó adathalacskák miatt), és hamarosan meg is találtam a ház építészeinek nevét: Weinréb Fülöp és Spiegel Frigyes voltak ők, akik többek között az Izabella utca 94-96-os számok alatt álló Lindenbaum házakat is tervezték, megalkotva Budapest egyik első szecessziós homlokzatú ikerházát. Ezután megnéztem a ház helyrajzát, alaprajzát, metszeti rajzát és homlokzati rajzát, mindet 1898. márciusára datálták. Ezekől kiderült, hogy ha nem is feltűnő jelenségnek álmodták meg, mint az arany nőalakoktól, napkorongoktól és páváktól tündöklő Lindenbaum-párost, azért ez is igazán takaros bérház lehetett a maga idejében, emeletenként különböző vakolatkeretű ablakokkal. Ezután bevetettem magamat a mikrofilmek közé, amelyek végül sajnos nem vezettek el elementáris összefüggésekig, felfedezésekig, viszont csúfondárosan elém torlaszolták a megismerhetőség határait. De hát mire is számítottam? A száztizenöt év alatt a házamban lakott összes csodabogár és valamiért érdekes ember viszonyrendszereinek felfedezésére? Dehogy! Ennyire nem voltam vakmerő. Tiszteletteljes távolságot tartva a múlttól és úgy általában az emberi életek gubancainak kibogozásától, a a választói névjegyzékek kutatásáig jutottam, melyek az 1935-ös, az 1940-es, a 1944-es, a 1947-es, a 1949-es, és az 1950-es évben a házunkban lakó választójogot „élvező“ nők és férfiak nevének, születési helyének és foglalkozásának lajstromba vételét jelentették. Számomra már ezek is roppant érdekes voltak: bepillantani egy letűnt kor mesterségeinek és foglalkozásainak listájába. Kedvenceim idősorrendben haladva a következők: Faragó József vízgyógyintézet vezető, dr. Kecskés József malomellenőr, Dumiter József utazó akinek felesége, Dumiter Józsefné , szü letett Zvirtzi Ilona háztartásbeliként volt e dokumentumokban megjelölve. Dumiterék lakótársa volt többek között Gabnai József né, született Szenti Mária diótörő, amely „foglalkozást“ a lajstrom éve, 1947 sajátos fénytörésbe helyez. De laktak itt tisztviselők, tanárok, szíjgyártók és műköszörűsök, kéményseprők, hentesek, fegyházőrök és később rendőrök is. A szomorú az, hogy a házunk jelenlegi lakóiról sem tudok sokkal többet. Néhány nevet ismerek, melyekhez sejtésből egy-egy foglalkozást próbálok társítani, esetleg a lakógyűlésen elejtett információmorzsákból táplálkozom, vagy a fülemre hallgatok, mert a ház falainak anyaga úgy tűnik, közelebb van a természethez, mint hinnénk: elég csak arra gondolni, hogy jobb szomszédom minden lépését – nemhogy mondatát, és edénycsörömpölését – úgy hallom, mintha egy szobában lennénk. Ebből arra következtetek, hogy közöttünk nem egy fal, hanem óriási dobhártya feszül, oda-vissza közvetítve az élet megnyilvánulásának legapróbb jeleit is. Például ha az ágyamban fekszem, pont a fejem mögött hallom mosogatója zajait. Szép csendben? egymás hallótársai lettünk... De a ház egészét nézve, meglehet, a lakókat agyagból és földből rakott járatok választják el egymástól: talán ez a magyarázata annak, hogy miért érintkezünk olyan ritkán és nehezen, mintha földlabdák nehéz kilóin kellene átrágnunk magunkat. A miértjét az egyik veterán így fogalmazta meg: „Azelőtt nagyon jó kis ház volt ez, úgy összetartottak az emberek...Mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkire figyelt – nem úgy mint most, ahogy a lovak az ellenzővel...“ A nyolcvan éves hölgyet kezdtem el kérdezgetni a régiekről, azoknak ügyes-bajos dolgairól. A történet rétestészta-szerűen nyúlt, terjeszkedett, önmagába fordult, és újra kiterült: a színtelen átlagemberek képezték a homogén tölteléket, az érdekes, furcsa, és tragikus figurákból lett az itt-ott elszórt mazsola, amin rágódhattunk... Amikor a mesélő 1972-ben beköltözött a házba, még bőszen használták a betonudvar közepén álló porolót, és csak a folyósók végén találhattak vécéket a szükségben, me-Bérházaló térben és időben Tillmann Hanna Gangos társasházban lakom a 13. kerületben. Néhány éve költöztem ide, vissza nem váltható jegyet véve az önállósulás útjára, a tejjel-mézzel folyó, mindig teli hűtőjű, és a hosszú évek alatt otthonossá, és egyértelmű szigetté vált kertvárosi családi ház után. Vagyis házról lakásra váltottam, és máris szomszédok vettek körül, a kellemesnél jóval kisebb távolságban s a hanghatárnál jóval közelebb. 18 BUDAPEST 2013 január
