Budapest, 2013. (36. évfolyam)
5. szám május - Tillmann Hanna: Az éjszaka lényei
eldugott kerthelyiséget találni kevés emberrel, amiben kedves barátaival kortyolgathatja finom sörét. Merthogy a kerthelyiségek ember-fürtöktől nyüzsögnek, és többszörös kompromisszumokra kényszerítenek. Először le kell nyelned az angolul megszólító pincért, a szomszéd könyökét, majd a túlárazott házisört, de még ez is rendben van, ha sikerül megkaparintanod egy hintát a Kőleves kertben, egy kevésbé ételszagú zugot az Ellátó kertben vagy egy csendes sarkot a Szimpla kertben. Most ezeket a helyeket járom végig a barátommal, a nővéremmel és a frissen megismert fehérorosz másodunokatestvéremmel, akinek minszki történetei nagyon hasonlóak a mieinkhez: külföldre vágyódó fiatalok, lehetetlen árak és fizetések, évekig tartó kültéri építkezések, bebetonozott rezsim – bár náluk több fokkal súlyosabb a helyzet, az ellenállás gyanújába keveredetteket beviszik, és megverik, és még saját nyelvüket, a belaruszt sem beszélhetik sehol, mert akkor ellenzékinek könyvelik el őket... Ekkor beülök egy gondolat-liftbe, egy állomással mélyebbre merülök az időben, és kikötök egy másik este eltérő helyszínén: már a Markusovszky téren pingpongozok a barátaimmal az idei első tavaszi estén. Közben kutyasétáltatók jönnek papucsban, egy kisebb társaság beszélget egy babakocsi körül, nekünk visszapattan a labdánk a műanyaghálóról (micsoda tapasztalat!), és egy pillanatra úgy tűnik, hogy minden rendben van. Ezt is csak az éjszaka szövete képes elérni, amely leplet borít a nappal rikító problémáira. Közben a fiúk feltalálják a két ping-pong asztal közötti meccset: az asztalok felső végeinél állnak, és azokra merőlegesen folyik a játék; a hálót a két asztal közti rés képezi... A parkból elmenőben felfedezünk egy gyanús barnával falra írt Viktor feliratot, és tovasuhanunk a biciklijeink felé. Az emlékek közti búvárkodást még mélyebben folytatom, ahol már folyamatosan jönnek szembe a furcsa figurák és az abszurd jelenségek: a sort egy hosszú göndör fürtös, aranyhajú külföldi fiú nyitja, aki a villamoson felénk tántorogva Captain ként mutatkozik be, és valóban, első blikkre parókának tűnő tökéletes fürtjei és a kalózkalap feljogosíthatják e név használatára. Utána egy többfejű és mindegyik kezében sört vagy energiaitalt tartó lény közeleg, aki egyszerre kiabál, énekel, zokog, öklendezik és nevet, túl sok keze van, amiket nem tud hová tenni, és ismeretlenek testrészeire tapasztja őket, akik felordítanak és arrébb lökik a kezeket, erre ő nagy, színes testével tovakúszik, és hamarosan elmerül egy hangos pince örökké éhes gyomrában. Ebben a pincében egy tejfakasztó bulit ülő férfitársaság vigad, egymás után rendelik az italokat és a pincérnőket, és ha eltörik egy pohár (vagy egy pincérnő), röhögve odakiabálnak egymásnak: – Hát ezt se kell már elmosogatni többet... – De ekkor a semmiből elébük tornyosul egy hórihorgas, koszos leplekbe bugyolált ijesztő jelenés, aki se tulipánt, se bio répát nem árul, hanem csak egy pohár italra tért be, jelenlétével mégis megfagyasztja a hangulatot, és valószínüleg az addigra fakasztott tejet is. A szatyrait maga mellé helyező árnyék-ember egy csapat Helmut Newton-modellnek való lányt is elriaszt: sértetten kapják fel szemüvegtok nagyságú táskáikat, és sietős léptekkel slisszolnak ki az éjszakába. De ott sem lehet teljes a nyugtuk, mert egy Baross Gábor emléktáblába botlanak, éppen a Parlamentbe igyekszik egyik sarkáról a másikra döcögő léptekkel, hogy kikérje magának a városa ellen elkövetett megannyi vétséget. * Lassan újra a saját utcámban battyogok. Az egyik kocsmából hirtelen elémperdül egy srác, harsány angolsággal in medias res életjóslatot ad, és keresztkérdésekkel bombáz. De már nem hiszek neki, dereng a hajnal. – Eltévedtél, kisfiam – söpröm arrébb a kéretlen tanácsokat és az arrogáns fickót. Az ébredező madarak és a ropogós hajnali fények mossák előttem tisztára az utcát, és én örömmel térek vissza nyugodt otthonomba. ● 13 BUDAPEST 2013 május
