Budapest, 2013. (36. évfolyam)
1. szám január - Jolsvai András: ZÁROM SORAIDAT - Barátnék névnapja
Özvegy Turek Gézáné sosem mulasztotta el ezt a névnapi jókívánságot: részben, mert jószerivel az egyetlen névnap volt, melyet álmából felkeltve is tudott (rettenetesen rossz memóriája volt kislánykora óta, egy Petőfi-verssor nem sok, annyit nem tudott megjegyezni a polgári iskola végéig), részben, mert nem akart szégyenben maradni. Távoli névrokona, özvegy Ulreich Gyuláné (akit csak a levelezőlap nevezett méltóságosnak, egyébként alaptalanul) ugyanis minden áldott évben fölköszöntötte őt közös névnapjukon. Tíz éve, hogy megismerkedtek a füredi szanatórium egyik elegáns szobájában (szívpanaszaikra korai özvegységük volt a magyarázat és a Tihanyra néző móló a reménybeli gyógyír), azóta mindössze kétszer találkoztak (huszonötben Ulreichné meghívta Tureknét „szerény vidéki hajlékukba”, s egy évre rá Turekné Pestre invitálta barátnőjét), de minden áldott esztendőben e szent napon postai levelezőlapot váltottak. Turekné sosem gondolta volna, hogy Szekszárdról ennyiféle képeslapot kap majd, szekszárdit. De bizony az egy évtized alatt sem ismételték egymást ezek a vidékről érkező jókívánságok, sem szövegben, sem képben. Ulreichnének ezek a mára sajnos elveszett lapjai tele voltak szellemes, álvidékies fordulatokkal, néha versidézetekkel, utalásokkal. Apró, de jól olvasható betűkkel írt, s mintha csak egész évi mondanivalóját szerette volna belesűríteni ezekbe a sorokba, minden talpalatnyi helyet betűkkel hintett be. Ezzel szemben Turekné minden évben szó szerint ugyanazt az üdvözletet küldte barátnőjének – nem tudatosan, hanem mert kizárólag ez a közhely maradt meg az agyában egy gyermekkori illemtankönyvből. (A társasági leány, írta Nogál Janka.) S habár azzal nem volt tisztában, miféle önplágiumban vétkezik évről évre, azt azért sejtette, hogy lendületes sorait nem lehet egy képeslapon említeni barátnéja írásaival. Így aztán a fotók változatosságával igyekezett kárpótolni Ulreichnét, hol ezt, hol azt a pesti utcát, teret mutatva meg neki. Ulreichné a háború óta (azóta viselte az özvegyek fekete ruháját) mindössze egyszer, az ominózus huszonhatos évben járt Budapesten, s akkor derült ki Turekné számára, hogy alig ismeri a várost. Ebben az évben különösen örült, hogy az Apponyi térről tudott levelezőlapot küldeni barátnőjének. Turekné ugyanis (persze, még mint Kovách Terézia) valaha, még az elmúlt évszázadban itt cseperedett föl, e tér helyén – pontosan a Sebestyén tér oldalában, egy azóta lebontott földszintes házban, egy kisnemesi származású (akkoriban úgy mondották: párbajképes) szabómester egyetlen lányaként. Innen is ment férjhez anno egy morvaországi születésű textilkereskedőhöz, aki a forradalmak utáni felfordulásban egyszer csak eltűnt a szem elől. Tureknénak komoly utánjárásába került, hogy holttá nyilváníthassa. (Turek úr nem halt meg, csak átalakult Amerikába, ahol Mr. Taylor néven megnősült, tehát bigámiát követett el. Turekné szolidan zsarolta, amikor rájött a dologra – a „nőtartásból”, ahogy ő nevezte, tellett aztán Füredre is.) Sok mindenben különbözött a két Teréz, de leginkább talán a keresztnevükhöz való viszonyukban. Az egyik szerette, a másik ki nem állhatta a nevét. Annyira, hogy magáról beszélve-írva sem használta soha. Még ezen a levelezőlapon sem. ● Barátnék névnapja Jolsvai András 13 BUDAPEST 2013 január ZÁROM SORAIDAT
