Budapest, 2013. (36. évfolyam)

4. szám április - Simplicissimus Budapestje

művészettől az alkalmazott műfaj felé. Továbbra is keresi a soha nem látott látószögeket, a különleges képkivágásokat. De szerencsére újabb munkái sokkal inkább a felkeresett épületekről, kevésbé róla szólnak.

Mind az analóg, mind a digitális masinái Canon gyártmányok. (A Polaroid gépet a hasonló nevű gyár készíti.)

Három kedvenc sorozatom: a New York Kávéházról, az Országos Levéltárról és egy meg nem nevezett körúti bérházról készített fotója, a Lépcsőházmaraton nevű csokorból. Anita, úgy tűnik, egyébként is egyre inkább lépcsőspecialista lesz. Érzékien alkalmazza a mélységélesség kiemelő és háttérbe utaló eszközét.

Nem mindenkinek tetszik, hogy Anita blogján a képek mindegyikén vízjel van, és a szöveg nagyon hangsúlyosan utal a szerzői jogokra. Kifaggattam, hogy mit gondol erről – nem gondolja-e, hogy nagyobb ismertségre (és esetleg ennek révén) zsíros megrendelésekhez juthatna, ha ettől eltekintene. Nem, ő úgy gondolja, hogy az a temérdek munka, amit belefektet a képekbe, csak akkor hasznosulhat, ha szigorúan őrködik szerzői jogai felett. Ő szeretne dönteni a képek sorsáról, a for-profit vagy non-profit, ritkán ingyenes felhasználásról. Például e képek esetében is meg tudtam győzni. A felhasználás jogát ez esetben adományként átengedte a lapnak. (Igaz, hozzátette: a nyomtatásból már nem lehet ellopni a képet, így könnyebb szívvel tudott beleegyezni.)

A blogon fotói mellett szövegek is szerepelnek: ezek olykor érzelmesebbek, lelkesebbek az indokoltnál. (Mulatságos mindezt Simplicissimus szájából hallani – ez bizony rá is jellemző.) Sok érdekes, jól válogatott, általában jól ismert idézettel is találkozhatunk az oldalakon, a források lelkiismeretes megadása mellett. Néha kérdés is szerepel: a blogger kíváncsisága kellemesen ragadós, és felfedezésre serkenti a látogatókat. A 2013. március 14-iki bejegyzés egy kérdést is tartalmaz: „Próbáltam rájönni, mi lehet a mel

léklépcsőházban, a lépcsőfordulók sarkaiban lévő...

valami. Talán virágtartó, de nem találtam semmi idevonatkozó infót. Minden emeleten megtalálható volt egy ilyen.” Elárulhatjuk: a lépcsőfordu

lókban található virágtartó-szerű tünemények nem mások, mint köpőcsészék. Szükséges berendezése volt ez a kiegyezéstől kezdve épült úri bérházaknak: a 19. század második felében a dohány fogyasztásának legelterjedtebb módja a „bagó” nevű, általában ízesített dohánylevelek rágcsálása volt. Ezt a férfiemberek egy idő után kiköpték. Általában bő nyállal. A szivar drága luxuscikk, a pipa házon kívül kényelmetlen volt, a cigaretta csak a 20. század elején jött divatba. Ha a lépcsőházi köpőcsészék megmaradtak volna, jók lennének rágógumi kiköpésére, nem? (www.checkmybudapest.blogspot.hu)

Hát a fővárosi könyvprogramot érdemes-e feltámasztani?

Lassan három éve megszűnt a Fővárosi Önkormányzat könyvkiadási programja. Fénykorában, az ezredfordulón négy különböző sorozat kötetei jelentek meg évről évre, egy időben még hármasával csinos fotós kötetek is megjelentek. (Ez volt a negyedik sorozat.) Egy idő után már nem saját kiadásban jelentek meg, de továbbra is Török Gyöngyvér

értő szerkesztésében. Ha most varázsütésre lenne pénz, akkor hogyan kellene újraindítani a könyvprogramot? Vissza kellene állítani a régi formát? Talán nem – létezik modernebb, a különböző szinergiákat jobban kihasználó pályázati megoldás.

Lehetne évente kétszer „utolsó csepp” típusú támogatási pályázatokat hirdetni, kész kéziratok számára, a kinyomtatáshoz. és lehetne „kezdőlökés” típusú pályázation is gondolkodni, akár témák megjelölésével. Most kapásból is mondanék pár témát:

– Podmaniczky Frigyes életrajz (vagy monográfia)

– Budapest Történeti Atlasz

– A pesti óváros lebontása

– Wekerletelep részletes története

– Az Újlipótváros története

– A Fővárosi Közmunkák Tanácsa – modern összefoglaló.

Elképzelhető, hogy ez a sorozat kiadók, szerzők számára hirdetett „árlejtés” formájában valósulna meg, eleve digitális kiadványokat célozva.

Az is lehet, hogy magánszponzorokat is be lehetne vonni. De a főváros aktív közreműködése nélkül a dolog nem fog menni.

Simplicissimus kereső foglalkozása során számtalanszor megtapasztalta, hogy az üzleti élet támogatása – képletesen szólva – nem arra való, hogy vacsorát adjon a rászorulóknak. Ha megvan a helyszín, esetleg hajlandó idehívni egy világhírű séfet. Hogy jobb legyen a vacsora. De a hozzávalókat a vendéglősnek kell megvennie. 17

Anita ezt választotta, mint rá jellemző képet. Már nem emlékszik rá, hol készítette