Budapest, 2013. (36. évfolyam)
4. szám április - NANEEE!
Hetes, ötös, százhetvenhármas, pirosexpress járatok. A buszra várnak a fáradt pestiek vizaví a Keleti pályaudvar főhomlokzatának főlépcsőjével. Szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekli őket, hogy kukkolhatnának kicsit a gyalázatos állapotban lévő paravánon nyíló fejkörvonalak ablakából. Arra, amire büszkén szólítja fel lassan egy évtizede a mostanra megcsonkult mondat a közönséget: „Néz ze meg, hogyan épül a 4-e”. Vagy talán már megnézték? Lett volna, s volt is rá elég idejük. Mit láttak? A helyben toporgó szándékok örök fél-megtestesülésést. Olyasmit, amit bárhol máshol is megbámulhatnak, a számos pontján pusztuló, balkanizálódó Budapestet járva. De nem mondják mégse: naneee! Állnak unottan, fáradtan, szürkén az őszies tavaszban. Lehet, ha ezekből az arctalan keretekből fotók néznének rájuk, azok portréi, akiknek védjegye lett (s egyáltalán nem csak az elmúlt nyócban) a rendetlenség, a restség, az alkalmatlanság, lehet, akkor egy-két gúnyos félmosoly, haragos grimasz még kikívánkozna belőlük. De amíg ez se jut senkinek az eszébe? Utazás a szürke folyón. (B. P.) ● kezdeti magabiztosságát, amely a háborús pusztítások nyomán egész városrészeket rombolt le, és szabta újra úthálózatukat és épületállományukat, a 20. század utolsó harmadában felváltotta a posztmodern érzékenység (sőt a nosztalgia az egykor volt európai városformák iránt). Majd a posztmodernt követő csömörérzetből kialakuló neo- vagy szupermodern korszak következett, új jeleket kívánva hagyni a 19 századból örökölt városformák szövetében. Ez és az ingatlanfejlesztés magabiztos üzleti érvelése egyre inkább műemléki szigetekre szorítja vissza a múltból átmentett városi tájat. Kelet-Közép Európában mindezt ráadásul megterheli a szocialista múlt városépítési önkénye: Budapesten Újpest, Óbuda korábbi városrész-központra épült lakótelepei vagy éppen a VIII. kerületi, városrekonstrukciónak nevezett rombolás. Előtérbe kerül ugyanakkor az egykori városszövet újjáépítése például az egykori kelet-, sőt a nyugat-németországi nagyvárosokban (Drezda, Berlin és Frankfurt). Ebben a környezetben kell vizsgálnunk Budapest történeti örökségét, a nagy kiterjedésű, szinte egyedülálló eklektikus városmagot, amely településszerkezeti tervében kiemelten védett besorolást kapott. E védelem érvényesítéséhez azonban hiányoznak az általánosan elfogadott szabályok. Így minden épület sorsa – kivéve a műemlékeket – vita tárgyává válhat. E probléma megoldására javasoltam a még 2006-ban kidolgozott, de jóvá azóta sem hagyott BVKSZ új tervezetében általános szabályként, hogy a kiemelten védett karakterű területen belül közterülettel érintkező épületrészt ne lehessen elbontani. Csak akkor s kivételesen, ha országos építészeti pályázat bizonyítaná, az új ház jobb lesz, mint a korábban ott állt. (Hiszen nem lehet mereven konzerválni a teljes épületállományt, Budapest védett karakterű területéből skanzent csinálni.) Tudomásul kell azt is venni, hogy a főváros 525 négyzetkilométernyi területén, ezen a karaktervédett területen kívül a Duna mentén kiterjeszkedő városközpont és az új városrészek tág teret nyújtanak az építészeti kísérletezésre. De nem kell a Szervita teret vagy éppen a Bécsi utcát, s mindezekhez a Károly körutat a kísérletezés terepévé tenni. Budapesten van egy nemzetközileg is elismert minta, a Budai vár polgárvárosa, ahol a háborús sebeket begyógyítva, sőt mintegy kihasználva úgy újult meg egy városrész, hogy az arculatot, a karaktert, a genius locit átmentették. Az új épületek azóta szervültek környezetükbe, mintha mindig is ott álltak volna. Ha ilyen környezetben elemezzük a faszádizmust, kettős hazugsággal szembesülünk. Egyfelől aki így jár el, skanzennek tekinti a történeti városrészeket, valamiféle műemléki mázzal bevont, turistalátványosságként fennmaradó szigetnek. Másfelől díszletnek tekinti az utcák, terek képét. A faszádizmus tulajdonképpen lenézi a városlakót, egyfajta Disneylandet kínál neki, amelyben jól érezheti magát, mint időleges látogató. De ha ott akarna lakni vagy dolgozni, hamar rájönne a turpisságra: a nagystílű homlokzatok mögött nyomott belmagasságú, uniformizált bérterületeket találna. Nem kérdéses, meg lehet és meg is kell őrizni a karaktervédett területeken az adott utat vagy teret szegélyező épületeket, még funkcióváltás esetén is. Ki kell mondani, hogy ezekben az esetekben legalább az utcával határos szárnyakat meg kell tartani. A legtöbb eklektikus vagy más történeti stílusban épült épületünk bőven elbírja így is a funkcióváltást, hiszen létrehozói még ismerték a „tartósság” követelményét. Ha pedig ez semmiképpen nem lehetséges, akkor a karakterjegyek figyelembevételével újat kell építeni, úgy, hogy az új épület arculatát a közösség által lebonyolított építészeti tervpályázat minőséget szavatoló lépése határozza meg. A faszádizmus még kivételnek sem elfogadható álmegoldás. Szerencsésebbek vagyunk, mint a porig bombázott Varsó vagy Drezda, nem kell a semmiből újjáalkotni a Budapest karakterét őrző utcákat, tereket, „csak” vigyázni kell(ene) még meglévő értékeinkre. ● 7 BUDAPEST 2013 április NANEEE! fotó: Sebestyén László
