Budapest, 2012. (35. évfolyam)
7. szám július - Buza Péter: A Szabó család
jött el hozzánk egy délután, és ott töltött öt órát. Észre se vették, hogy nálunk volt. Nem volt semmi felhajtás. És attól fogva a Gyula minden évben jött Budapestre, és meglátogatta mindig az irodájában. Hozott! Hozott nyakkendőt. Jani bácsi nagyon szerette a szép nyakkendőket. De az nem igaz, hogy úgy beszélt volna erről, ahogy maga leírta. Ő meg adott neki orosz kaviárt és vodkát. Ugye a nagybátyám ilyenkor nálunk lakott, dúskáltunk a kaviárban és a vodkában. Az utóbbi mondatokban Széles Margit arra a mozzanatra utal, amit Katona István feljegyzése alapján publikáltam a Pestújhelyi emlékkönyvben: „A ... kéziratos forrás, amely Kádár környezetéből rögzíti a politikus magánbeszélgetéseit, egy Major Tamásnak mesélt szöveg részeként a következőket rögzíti (nem szó szerinti az idézet): volt egy ember, akivel Pestújhelyen kapcsolatba kerültem, aztán disszidált. Egyszer csak fölbukkant, és mindenféle nagy ajándékokat hozott. Ráripakodtam. Ha ilyesmit csinál, nem engedem be többet az irodámba. Megijedt. Hát akkor mit adjak, elvégre ajándékot illik hozni! Hozzon egy nyakkendőt. Azóta valahányszor előkerül, hoz egy nyakkendőt.” Jani mindig segít... – 1969-ben férjnél voltam már, terhes a gyerekkel, nem volt lakásunk. Szinte lehetetlen volt kiutaláshoz jutni. Édesanyám megint azt mondta: na, majd elmegyünk, a Janit megkérjük. A kelenföldi lakótelepen meg is kaptuk az első otthonunkat. Szóval, amit ír, hogy soha nem törődött senkivel, nem érdekelte a barátság, az érzelmek, az egyszerűen nem igaz. Amikor a nagyapámról beszélt, mindig nagyon szépen emlékezett meg róla, szeretettel. Nagyon szerettem az édesapádat – mondta az én édesanyámnak –, de amikor a meggyőződésem szembekerült az övével – mert tudta, hogy a nagyapám nem szimpatizált a kommunistákkal –, akkor nem tartottam tisztességes dolognak kijárni hozzátok Pestújhelyre. – Borcsa néni? – reagál a közbevetésre – Filigrán, alacsony, egyszerű, de intelligens, erősen vallásos asszony volt. Egyszerű, kedves, egyáltalán nem olyan dolog volt, hogy na, most őt egy miniszteri autó hozza... hogy most ő a belügyminiszter édesanyja. Amikor az édesapám hazajött a fogságból, a nyugati hadifogságból, bevitték az Andrássy út 60-ba. Akkor édesanyám megint Kádárnak szólt, s az a Jenőnek, és azonnal kiengedték. (Csermanek Jenő, Kádár János anyai féltestvére ávéhás tiszt volt, 1947 áprilisában halt meg, amikor – groteszk történet – leszakadt alatta a háborúban sérült erkély: a vörös zászlót rakta volna ki április harmadikán este, április negyedikére készülődve. – B. P.). Persze apám állást nem kapott, krampácsolt, paradicsom-átvevőként piacozott, nehéz sorunk volt. – Mikor a család összeveszett, akkortól a Juci az Astoriában lakott. Őt is segítették. Abban az időben még nem lehetett külföldi állampolgárnak hosszú ideig Budapesten tartózkodni, ezt például a Kádárné intézte el. A Gyula meg mindig a Kútvölgyiben kezeltette magát, nyilván a Kádár jóvoltából. A hatvanas évek végétől jobb egzisztenciához is jutott, összehozták a Terimpex, meg a Medimpex üzleteivel, ő volt a kereskedelmi kapcsolat, gondolom, szép jutalékért. Juci ott, az Astoriában halt meg 1978-ban. Gyula 1990-ben, Milánóban. Bartheldy Tibort fémkoporsóban hazahozták. Most mind ott nyugszanak a palotai temetőben. – Negyvenöt után sokáig nem láthatták egymást a Szabó kocsmában felnőtt gyerekek. Juciék, ugye, nem itt éltek, ahogy Gyula sem. 1957-ben aztán kaptunk útlevelet, megint csak Jani bácsi segítségével. Nagy szó volt ez akkor, tudja azt mindenki. Így Milánóban sor kerülhetett bő tíz év után az első családi találkozóra. Van is erről egy fényképem. Látja? Balra a szüleim, mellettük Gyula bácsi, aztán Juci, én és a jobb szélen Lajos bácsi. Mögöttünk Gyula autója. A nagybátyámé, aki kisgyerekként együtt nőtt fel Csermanek Janival. ● 16 BUDAPEST 2012 július A Szabó család találkozója Milánóban (1957)
