Budapest, 2012. (35. évfolyam)
6. szám június - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 A szerző barátja, Simplicissimus, különleges ember. Magát a 17. századi német regény főhősének reinkarnációjaként értelmezi, Budapestért él-hal, (nono, inkább csak él, javítana ki azonnal). Gyakorlatias álmodozó, aki mindent Budapestért tesz, még szerény honoráriumait is azzal keresi meg. Reggeltől estig figyeli a várost, könyveket és blogokat olvas róla egész nap. Csurig van új ötletekkel, és azt gondolja, hogy ezeket egyszerűen, varázsütésre meg lehetne valósítani. Simplicissimus szeret csak a figyelemreméltó dolgokról beszélni (vigyázat, nem csak a szép és jó dolgokról, hanem a förtelmesen ciki és megrázóan ostoba jelenségekről is.) A középszert és a nyomasztó átlagot – bármilyen kifinomult is a radarja – egyszerűen nem látja... (...) Ez a Simplicissimus társzerzői munkálkodásával született könyv arra való, hogy megossza a szülőváros-érzést azokkal a magyarokkal, akiknek Budapest nem a szülővárosa. Célja, hogy a lehető legtöbb örömet okozza nekik, de a budapestieknek is, a lehető legrövidebb idő alatt. Sőt még magasabbra tör. Arra próbál tanítani mindenkit, miképpen lehet élvezni egy különleges képződményt, a modern nagyvárost. KICSODA SIMPLICISSIMUS ÉS MIRE VALÓ EZ A KÖNYV? (RÉSZLET A BUDAPESTKÖNYV ELŐSZAVÁBÓL) Egy Budapestről szóló könyv dilemmái Simplicissimus, ahogy azt már régebben egyszer e hasábokon kiteregettük, 1986-ban, bécsi nászútján kezdett a Budapest-könyv ötletével foglalkozni. Külföldieknek szánt kritikus útikalauza (melynek címét Complicatusnak tréfásan így fordította: „semmi előtt hasra nem eső útikönyv”), először 1989-ben jelent meg, abban az évben, amikor Budapest – Európa újraegyesülésének évében – igazán rákerült a térképre. Kiadója már ekkor szuttyongatta szerzőnket, hogy jelentesse meg a könyvet magyarul is. Egyszerűen fordítsa le, oszt jónapot. De hát a fókusza annyira más volt annak amit egy külföldinek mondania kellett! Így végül is egy teljesen új könyvet írt, Nagy Budapest Könyv címen. A cím ötletét az angol illusztrált könyvek forradalma idején megjelent munkákból vette (vö. The Book of Teddybears, The Big Book of Teddybears, The Ultimate Book of Teddybears...) És az első 1998-as magyar kiadás nem is volt olyan vastag – a cím így tréfásan hatott. Talán még vannak akik emlékeznek arra, hogy nézett ki a címlap. Az Operával szemben lévő Drechsler kávéházban ücsörgő polgárokat ábrázoló fényképbe belehamisították a szerzőt, jellegzetes piros ingével, és akkor még alig őszülő bajuszával. A könyv nagyszerű kritikákat kapott, a Népszabadságban (alighanem egy véletlen folytán) egyetlen számban két írás is szuperlatívuszokban írt róla, az akkor pályakezdő N. Kósa Judit és Almási Miklós professzor tollából. Csuhai István az Élet és Irodalomban azt találta mondani, hogy a Nagy Budapest Könyv a szerző Bildungsroman ja – ilyet úti könyvről aligha írtak annak előtte. Míg az angol nyelvű útikönyv úgy tett, mintha mindent tudna Budapestről (s mivel barátai, amikor megtudták, hogy miről ír, azonnal információ-özönnel árasztották el, ez önbeteljesítő jóslattá vált), a magyar nyelvű könyv ahhoz a trükkhöz folyamodott, hogy a szerző a „nem budapesti magyarokhoz” szól – a vidékiekhez, a határon túli, illetve a diaszporában élő magyarokhoz. Ebben az új, gyökeresen átdolgozott, kétszeresére hízott terjedelmű kiadásban a kemény tények, a várostörténeti adalékok mellett megjelenik az interaktivitás is. Van benne kvíz középhaladóknak, amelyhez a megfejtést a szerző azonnal mellékelte, és van templomtorony-rejtvény, amelynek megoldásához hátra kell lapozni. Meg kell említeni, hogy a szerző a két kiadás között eltelt tizenegy év alatt mondhatni elszemtelenedett. Úgy érezte, a világon mindenféle adalékanyagot belerakhat ebbe a személyes kolbásztöltőbe... Így aztán egy csomó olyan dolog is belekerült, aminek csak áttételes köze van Budapesthez, annál inkább az értelmes élethez, a világjobbításhoz. Tessék csak fellapozni a „Simplicissimus kilenc életvezetési tanácsa és három dolog, amiről csak álmodozik” című fejezetet. Három éve a szerző egyszer már leadta a kéziratot, és akkor kiadója elhívta ebédelni, és a kávé előtt ezt a szózatot intézte hozzá: „ Nagyon érdekes a kézirat – nagyon tetszik, csaknem maradéktalanul. Ne tegyél már bele adatot, már kicsurogna az információ. De a szövegszintű stílus... Én arra vágyom, hogy olyan legyen, mint Szerb Antalé a marslakóknak írott könyvben... Dolgozz még rajta...” Mit volt mit tenni, újra kellett írni az egészet, valamit alapvetően változtatni kellett. Így bújt elő a szerző köpönyegéből, a titkos, belső tanácsadói szerepből a könyv lapjaira Simplicissimus és Complicatus. Annyira, hogy a címben is megjelent a változás. És jelzésszerűen, egy-egy villanásra megjelenik még néhány, a szerzőnek kedves figura, pl. Rabiatus, a lobbanékony természetű helytörténész és író, Agnellus, a szerző gyerekkori pajtása és mások. Talán nem túlzás azt mondani, hogy „ez a könyv már nem az a könyv”. Egy Budapestről szóló könyv illusztrációs dilemmái A könyv tartalomjegyzéke, stílusa egyáltalán nem, illusztrációja ellenben pontosan megegyezett az idegen nyelvű kiadással. Felvidéki András, a szerző barátja 41 „idiotproof” azaz „kreténbiztos” rajzot készített, amelyben a legjellegzetesebb épületek három dimenzióban látszanak, s amelyek miatt még a legnehezebben tájékozódó turista sem tud eltévedni a sétaútvonalakon. Ezek rajzok a fekete és egy változó kísérőszín három-három árnyalatával operálnak. Ám a szépség sem szorul háttérbe: minden egyes fának árnyéka is van... Először a magyar kiadásban jelentek meg a nem térképekhez kapcsolódó, hangulatfestő, „firkás” rajzok is. Mivel a szerző nem hisz a szép színes fényképekben (mindig csalnak és rombolják ez élményt!), semmilyen kiadásban nem voltak fényképek – egészen a legutóbbi évig. Akkor azonban a régi Budapestet ábrázoló fejezetkezdő képek jelentek meg, amelyeket részben méregdrágán vett meg a kiadó, de többségük a nagyszerű és ingyenes Fortepan közösségi archívumból származik. E képek ürügyén aztán a szerző kiélhette a hosszú képaláírások iránti szenvedélyét. Ezek a megjegyzések (a mindent katalogizálni igyekvő Complicatus lábjegyzetekre kitalált terminusait kölcsön véve) hol centrifugálisak, azaz egyre mélyebbre ásnak egy-egy ügyben, hol centripetálisak, azaz széttartóak: a szerzőnek egyre újabb és újabb dolgok jutnak eszébe. 40 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
