Budapest, 2012. (35. évfolyam)
3. szám március - Zappe László: Művészet, Budaörs
26 BUDAPEST 2012 március A Budaörsi Játékszín nincs messzebb a főváros központjától, mint mondjuk a József Attila Színház, és sokkal közelebb van, mint például a Holdvilág a XVI. kerületben, vagy a nemrég létesült KoMa Bázis Pestújhelyen vagy a Gózon Gyula Rákosligeten, ahová a legcélszerűbb vonattal utazni. A Budaörsi Játékszín autóval tíz perc az Erzsébet hídtól, de busszal is csak húsz a Móricz Zsigmond körtértől, igaz odáig már nem érvényes a bérlet. Mégis vidéki öntudattal határozza meg magát: „A Játékszín városunk szívében, a fővárosba vezető úton található. A színház a helyiek és a környékbeli városok lakóinak kulturális igényeit hivatott kielégíteni” – olvashatjuk honlapján a bemutatkozóban. Hogy Budapest környékbeli városnak számít-e – érdekes kérdés. A színház korábbi vezetői nemigen számíthatták annak. A műsor a helyiérdekű röhögtetés szándéka mellett inkább igénytelenségről, mintsem peremre szorult művészi ambíciókról tanúskodott. Bár egy alkalommal, 2008-ban, igaz, a vidéki színházak találkozója keretében, a Tháliában, láthattam Éless Béla rendezésében és közreműködé sével Az atléta halálának hátborzongató színi változatát. Mostanában az új vezetők, Salamon Suba László igazgató és Magyar Atti la művészeti vezető, mintha valamiféle középutat is keresnének. Nem Mészöly Miklóssal ellensúlyozzák a tuti siker kom merszeket, hanem igényesebben, áttételesebben, komolykodóbban mulattató bulvárművekkel vagy éppen abszurd humorral próbálják kiegészíteni a választékot. Nemrég Ionesco Makbettjét játszották, ami akár felfedezésszámba is mehetett volna, ha a darabot, amelyet eddig nem játszottak nálunk, érdemes lett volna fölfedezni. Csak hát 1972-ben, amikor ez a mű született, már csak eléggé vérszegény ötletekre, a hatalom, a politika körül folyó örök körtánc közhelyeinek variálására futotta az abszurd klasz szikusától. Többre a rendező, Salamon Suba Lászlótól sem tellett. Ráadásul a közepesen-szakszerűen működő, azaz minden eredetiséget nélkülöző színészgárdából Magyar Attila kiapadhatatlan ripizése is hiányzott, amikor én láttam az előadást, őt ugyanis éppen Háda Já nos helyettesítette. Mostanában Yasmina Reza Művészet című értelmiségi bohóságát Pajer Róbert rendezésében adják. Ugyanazt a darabot, amelyet csaknem másfél évtizede a Katonában Ascher Tamás rendezésében Bán János, Haumann Péter és Lukáts Andor szereplésével mutattak be. Igazi modern, értelmiségi darab, benne a művészeti blöff szolgál katalizátorként az emberi kapcsolatok problémáinak feltárulásához. Egy barátság sokféle baja derül ki abból az alkalomból, hogy a háromtagú társaság jómódú tagja egy fehér festményt vásárol. Egy vásznat, amin szemlátomást nincsen semmi. Az írónő igen ügyesen keveri a művészet és az élet tárgyában egyként folyó művelt hablatyolást. Mélység annyi van benne, amennyit a játszók belevisz-Művészet, Budaörs Zappe László kor a Fidesz magasan megnyerte az uniós választásokat, és már a zsebében érezte a hazai győzelmet is, a párt egyik prominens vezetője sietett megsúgni Szabónak: a Trafónak befellegzett. Mire tavaly kiírták a vezetői pályázatot, már az is nyílt titok volt, hogy váltást szeretne a főváros. A helyet végül elnyerő Bozsik Yvette mellett még a progresszívnek nehezen nevezhető Markó Iván neve is szóba került. Talán liberális fészeknek tekintették – találgatja az eddigi igazgató, hozzátéve: ez durva egyszerűsítés. Bár soha nem mérték fel a nézők meggyőződését, de amikor a kokárda kitűzése nyilvános politikai színvallást jelentett, látható volt, hogy a közönség soraiban nagyon sok a Fidesz szimpatizáns – emlékszik vissza. A Trafó nem politikailag liberális, inkább csak az zavarhatja a jelenlegi hatalmat – véli –, hogy a világgal kapcsolatot tartó, kommunikatív és önálló intézmény. Netán egyszerűen csak helyet akar csinálni Budapest a saját embereinek. A szakma azonban határozottan kiállt Szabó és így a Trafó eddigi irányvonala mellett. A leköszönő igazgató mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a váltás néhány művész puccsa volt, akik őt okolják sikereik elmaradásáért. – A Trafó értékmérő volt. Aki könnyűnek találtatott, az ellene fordult – mondja. Az ellenfelek persze jó ideje ízlésterrorral vádolták, Szabó szerint azonban mindig a minőség volt a mérce. – Igaz, nem egyes személyekhez voltunk hűek, hanem a kortárs művészet gondolatához – magyarázza. – Az volt a célunk, hogy a „kortárs” szó pozitív jelző legyen a közbeszédben. A júliusban hivatalba lépő új vezető, Bozsik Yvette művészeti és gazdasági koncepcióját sokan bírálták. Azt is a szemére hányták, hogy elsősorban a táncra koncentrál. Bozsik ezt cáfolja. Mint mondja, attól függetlenül, hogy a táncművészet területéről jön, az intézmény nem fog veszíteni eddigi sokoldalúságából. Értéket elvenni nem, inkább hozzáadni szeretne. Zenei programját ugyanakkor ízekre szedte egy újságcikk, kimutatva, hogy abban új, idehaza még be nem mutatkozott, ugyanakkor reálisan idehozható zenekar alig szerepel. Ezt firtató kérdésünkre csak annyit válaszolt: ennek konkrét kialakításáról a terület felelős vezetője fog majd dönteni. Amikor arról faggattuk, mennyiben viszi tovább a Szabó György-féle irányt, azt válaszolta, hogy „ha a minőségi produkciók megjelentetését Szabó György-féle iránynak lehet nevezni, akkor azt vállaltan továbbviszem. Azok a fellépők, akik eddig is sikerrel szerepeltek a Trafó színpadán, ezután is lehetőséget kapnak erre.” Változatlanul nyitott, bátran kísérletező, művészeti kockázatvállaló, minden korosztály számára érdekes és szerethető helyként képzeli el a házat. Szeretné segíteni a fogyatékosokkal és a kisebbségekkel dolgozó művészeket, nyit majd a gyerekközönség felé, illetve folytatja és kibővíti a beavató színházi sorozatokat. Rendeznek kisebb tematikus fesztiválokat, egy-egy fellépés erejéig meghívnak majd külföldön élő magyar alkotókat, illetve külön figyelmet fordítanak „a hát térbe szorult hazai alkotók, koreográfusok és együttesek munkáinak bemutatására”. Arról viszont nem beszélt, kik ők, és miért szorultak háttérbe. Gazdaságilag tartható és egyensúlyra törekvő tervezetet készítettek, mondja a Kossuth-díjas táncművész, hozzátéve: a legfontosabb, hogy a művészi munkára, tehát a színpadra kerülő produkciók finanszírozásának javára növeljék a ráfordítások összegét, de a működtetést is racionalizálják, amennyire ez csak lehetséges. Növelni szeretné e közben a külső bevételeket: ebben szponzorokra, támogatókra, együttműködő partnerekre számít. ●
