Budapest, 2012. (35. évfolyam)
2. szám február - Bajor Zoltán: Nemszeretem madarak?
8 BUDAPEST 2012 február télen feketéllenek tőlük. Csakhogy ezek a példányok Skandináviából és Oroszországból jönnek hozzánk telelni. S bizony az történt, hogy egy emberöltő alatt sikerült elérnünk: olyannyira megritkultak, hogy mind a hazai természetvédelem, mind az Európai Unió érintett természetvédelmi jogszabálya kénytelen volt törvényes oltalom alá helyezni őket, az állomány teljes összeomlását megakadályozandó. (Ami történt, „mellékesen” kis híján megpecsételte a fokozottan védett kékvércse sorsát is, mely az európai kontinensen tőlünk nyugatabbra már nem is fordul elő. Ha nálunk is kipusztul, valószínűleg előbb-utóbb eltűnik földrészünkről ez a gyönyörű madár.) Ez az üldöztetés természetesen szarkáinkat és dolmányos varjainkat is sújtotta. S ezzel a drasztikus pusztítással együtt kezdődött meg az a folyamat, melynek következtében Budapesten most sokan „szarkakérdésről” beszélnek. A vadászat és a fészkelőhelyek csökkenése ugyanis ezeket a közismerten értelmes madarakat helyzetük átértékelésére kényszerítette. A túlélés reményében olyan helyeket kezdtek felkeresni, ahol sem természetes ellenségeik, sem az ember nem üldözi őket. Kézenfekvőnek tűnt számukra a városok „meghódítása”. Itt táplálék is akad bőven, és az állandó zajból, az emberi jelenlétből fakadó félelemérzetet is gyorsan sikerült levetkőzniük. A városban nevelkedett utódok pedig már törvényszerűen a szüleik által választott élőhely ide „szocializált” polgárai lettek. (Ez az urbanizációs folyamat az ötvenes években a korábban erdőlakó fekete rigónál – Turdus merula – is lezajlott.) Érdekes, hogy szarkáink állománya e közben országos viszonylatban nem változik, ezt a vonatkozó madártani kutatások hitelesen alátámasztják. Így van ez a vetési varjúnál is. Növekedést egyedül a dolmányos varjú produkált a tradicionálisan városlakó varjak közül. A fenti szemléletes történeti áttekintés jól mutatja, hogy egy hosszadalmas folyamatból nem szerencsés kiragadni egyetlen jelenséget. A szarkák budapesti elszaporodásáért nem maguk a madarak, hanem mi, emberek felelünk, hiszen mi teremtettünk számukra alkalmas új élőhelyet, levadászásukkal mi üldöztük be őket a városba. Sokan gondolhatják most azt, hogy ez a felismerés énekesmadarainkon mit sem segít, mert drasztikus budapesti megfogyatkozásuk ténykérdés. Nem is tisztem felmenteni rabló életmódjának vádja alól, de a kérdést érdemes több szempontból megvizsgálnunk. Az énekesmadarak – amennyiben megfelelő az élettérük –, sokkal kevésbé vannak kitéve a szarkák és dolmányos varjak támadásainak. Az állománycsökkenéshez az is szervesen hozzájárul, hogy az utóbbi években parkjainkban, kertjeinkben egyre gyérebbek a bokros részek, a manapság divatos „steril” kertek csak a kényelmes fenntartás miatt pártolandók, de nem biztosítanak megfelelő fészkelő- és búvóhelyet tollas barátainknak... És az is igaz, az előítéleteink meglehetősen szelektívek. A hangosan csörgő, csapatosan járó, feltűnő tollazatú szarka „viselkedése” mindenkinek szemet szúr, míg gyerekmeséink állandó főszereplője, a mókus (Sciurus vulgaris) jobb megítélés alá esik. Csak keve sen tudják róla, hogy nagy tojásfogyasztó. És Budapesten is egyre gyakoribbá válik. Sokak kedvence a házimacska és az éjszakai életmódjáról ismert nyest (Martes foina) is elszánt fészekrabló, őket általában vagy jobban szeretjük, vagy kevésbé ismerjük... Sőt maguk az énekesmadarak is intézhetnek támadást egymás ellen: a füstifecske (Hi rundo rustica) fészkét sokszor elfoglalják a szürke légykapók (Muscicapa striata) , a házi rozsdafarkúak (Phoenicurus ochruros) , őket mégsem utáljuk. Ugyanakkor magunknak is feltehetjük a kérést: vajon teszünk valamit azért, hogy az általunk megváltoztatott városi környezetben élő énekesmadarak számára kedvezőbb feltételeket teremtsünk? Próbálunk segíteni tollas kedvenceinknek annak érdekében, hogy a szarkák és más fajok által okozott veszteségeket valamelyest ellensúlyozzukk? Nem kellene nagyívű dolgokra gondolnunk. Télen az etetés, nyáron az itatás, a költési időszakban megfelelő méretű mesterséges fészkelőodúk kihelyezése sokat segíthet. Fontos még egy tényezőt megismernünk ebből a bonyolult rendszerből. Mert nemcsak varjaink képesek a megváltozott környezethez alkalmazkodni, de énekeseink is. Az utóbbi években megfigyelhető, hogy például a fekete rigó kiköltözik a belvárosból a külkerületekre, s főleg ott bukkan fel nagyobb számban, ahol kevés a szarka és a dolmányos varjú. Vagyis rigóink, ha veszélyhelyzet áll fenn, tudnak magukról gondoskodni. Az élővilág rendszere sokkal összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Állapota és történései újra és újra rávilágítanak az ember elképesztő felelősségére, melyet a bioszféra épségéért visel. A sokszor rossznak tűnő folyamatokban is akad mindig pozitívum, még környezetünknek ebben a földi viszonylatban meglehetősen kicsi szegmensében is, mint amilyen Budapest. ● fotó: Sebestyén László
