Budapest, 2012. (35. évfolyam)
12. szám december - Marafkó László: Csudapesti aszfaltvirág-koszorú
Tehetjük-e hát másképp mi, korcs utódok (egyre korcsabbak? – mintha e nemzet mindig a korcsosulás útján haladna előre, az egyre fényesebb..., bocsánat, maradjunk csak a főváros bűvkörében). Költőnk valóban keresztül-kasul bejárta, belakta ezt az akkor még jócskán nagyobb hazát, mígnem Pestről eme fricskázó versre jutott. Tehát maradnánk csak a mentalitás, a szokások és viselkedések, vélekedések és jelzések finom jelmezbáljánál. Pantomimjátékánál? Hiszen annyira árulkodó ez a nagyon is emberi színjáték. Kitörölhetetlen emlék egyik korábbi, úgymond nagyvárosi lakhelyemről: megyek a korzón, s nem tudom nem észrevenni az extravagáns öltözetű férfiút, aki tízméterenként harsány kurjongatások közepette összeölelkezik régi ismerősökkel, hátba veregeti őket, szóval, „alakít” rendesen az akaratlan közönségnek. Mint egy világszínpadokról hazatért operaénekes. Az utca végén már megtudom: a helyi „aranyifjúság” egykori kedvence, aki pár éve került el Budapestre, ahol egy kerületi művelődési ház vezetője lett. Most éppen a FŐVÁROSBÓL érkezett vendéget adja elő. Emberi gyarlóság, hiúság a neved. Ha viszont már fölényeskedés, akkor érzékenységet sért. Diploma utáni álláskajtatás nehéz, helyhiányos időszakában ismerősöm személyesen kereste fel egy kisváros gimnáziumának igazgatóját. „Nézd, kérlek – vallotta be az őszülő pedagógus –, nem szeretjük a Budapesten végzetteket, mert a kollégák szerint nagyképűek. Itt majdnem mindenki Szegeden végzett. És jól megvagyunk.” Vajon hány negatív tapasztalat kellett az előítéletté csonto sodáshoz? Megyei napilapos újságíró koromban a kollégák által már „kibekkelt”, rámenősséget igénylő, nemszeretem feladatot az ügyeletes szerkesztő, aki csak fővárosi végzettségemről hallott, azzal adta ki nekem: „Pesti strici vagy, fog ez menni neked.” Holott én magamat nagyon is visszafogott fiatalembernek tudtam. A legkönnyebb persze elvegyülni, hasonulni a metropolis nagyvonalúnak gondolt öltözködési meg viselkedési trendjeihez. Aminek számos megmosolyogni való, néha meg bosszantó tünete létezik. Áll a fiú a villamos ajtajában. „Leszáll?” – így az idős asszony. „Még körözök egy kicsit.” Ósdi, pofont érdemlő szellemesség, de ő azt hiszi, már hasonult a befogadó nagyvárosi stílushoz. Az olyan nemzedékek tagjainak, akik olyan reklámszövegeken nőttek fel, hogy „Ez jár önnek/neked”, tehát nem megdolgozni kell érte, vagy megérdemelni stb., tulajdonképpen természetes, hogy forró kávéval, csöpögő pizzaszelettel szálljanak fel zsúfolt közlekedési eszközre. Hát persze, hogy a vidékről érkezett nagykamasz a leghamarabb pesti akar lenni, nehogy megmaradt tájszólása elárulja a „honnan jöttél”-t. Ám ezért a leplezésért ne kárhoztassuk könnyedén. Ma nagyhatalmú, igen mélyről indult bankár vallotta be televízióinterjúban, miként vetette le „leleplezőnek” vélt tájszólását, ahogy magasabb körökbe emelkedett. Érthető emberi igyekezet, feltéve, ha a tájszólás mértéke beszédmegértést, tárgyalási pozíciót gyengítő tényező a partnerek előtt. Azért a „mely nyelv merne versenyezni véled” kérdésében rejlő irónia, mármint a „mekegő” hangzás ismeretében néhány zárt „e” megmentése, s a szülőföld más finom nyelvi ízének megőrzése nemcsak hogy dicséretes hűség, előny is lehet hosszú távon. Látom, a vidéki kamaszlány haja is egy árnyalattal lilább, mint a budapesti osztálybelieké (már ha futja rá a zsebpénzéből), s ha a másiknak testékszer villog az ajkában, akkor ő a szemhéjába ültetteti, vagy más, érzékenyebb testrészén hordja. Első pillantásra nem akar eleve lemaradni pesti társától, s ha hó végén pedig hazamegy a faluba, jó learatni az ámulat pillantásait. Ezek persze kis játékok, amelyek nélkül az élet száraz fűrészporral behintett unalmas porond lenne. Kisebb településen ugyanis extrém öltözet nélkül is különccé, csodabogárrá, ellehetetlenülő alakká válhat az, aki különbözni akar. S valódi érték mehet veszendőbe a betagozódást elváró környezet sápasztó hatásától. A Nyugat legnagyobbjai közül – érdekes módon – Ady Párizson át érkezik Budapestre, miután „kinőtte” Váradot. S a fővárosban nem is igen találja fel magát, inkább csak kedvenc éjszakai darvadozó helyeken érzi magát otthon. Az ő híres jelszava, a „Párizs az én Bakonyom” annál inkább érvényes módosítva a huszadik század magyar szellemi életére: „Budapest az én Bakonyom”. Szegény jó Juhász Gyula , hogy áhítozott vissza a fővárosba! Az olthatatlan vágyat az egyetemi évek ültették bele, s a későbbi röpke átutazások, futó szállodai bejelentkezések, egy különös kapcsolat menedékszállása nem olthatta az önvigasztaló áltatást, hogy talán másképp alakul költői pályája is, ha a főváros nagy kikötőjét eléri. És hát Márai óta tudjuk, Budán lakni világnézet, s hozzátehetjük: Pesten meg életforma. A vidéken élés évtizedekre kiható hátrányáról árulkodik az is, hogy a már rég vitathatatlan tekintélyű Csorba Győző volt az első, vidéken élő író, aki a nyolcvanas években megkapta a Kossuth-díjat. Ötvenhat után az „utánnyúlástól” tartva, vagy éppen nyomasztóan kisstílű megyei korifeus árnyékából szabadulva számos értelmiségi menekült a fővárosba, hogy lélegzetvételhez jusson. Ismert író ismerősöm mesélte, hogy pártállami időkben „száműzője” kiadta a helyi rendőri szerveknek: ha fővárosba távozott, gyanús szerzőnk újra betenné lábát a megyébe, akkor vegyék őrizetbe. Budapest tehát „embersűrűs vadon”. Nem kell óvatoskodni, rejtőzni, ha arra van kedvünk, nem kell törődni kis pletykákkal, nagy mószerolásokkal, amelyek néha az egzisztenciánkat érintik. Van tehát választási lehetőségünk, ha úgy érezzük, valahol egy fedelet ránk akarnak csukni. Nem beszélve arról, hogy a valaha idillinek mondott falvakat is mára bizony átjárja az ilyen-olyan fenyegetettség. Szóval, végül is a füstös levegőben is szabadabb lélegzetvételért költözünk az ezerszer kárhoztatott-áldott fővárosba. Néha a kevés is több. S a kerti virágok helyett legfeljebb aszfaltvirágokat szaporítunk: szóban, sztoriban, viccben. ● 25 BUDAPEST 2012 december
