Budapest, 2012. (35. évfolyam)

9. szám szeptember - HOGYÉ AGGYA? - Szántó András: Óda az örökifjú kofához

vált „piacozni”, azokról írni, riportokat és filmeket készíteni, sőt még a „fine-dining” éttermek csodaséfjei is állandóan erről a világról regélnek, vagy éppen keseregnek elmúlásán. Ebben a cikksorozatban most az igazán régi, százéves budapesti piacok világát idézzük fel a régi képeslapok és fotók segítségével. Az akkor még jóval kisebb fővárosi népesség ellátásáról egész hadsereg gondoskodott.

A kofa név és foglalkozás kialakulása kettős – és ez igencsak összezavarta (zavarhatja) az embereket. Ma azt gondoljuk, hogy tulajdonképpen őstermelő. Pedig nem az, ritkább esetben árultak a termelők, a legtöbbször inkább a közvetítők. Az igazi kofák összegyűjtötték a falusi házaknál a kiskerti terményeket, és másnap felhozták Pestre valamelyik piacra, vagy biztos vevőkör esetén elvitték a házakhoz, lakásokba – főleg a belvárosi polgárok otthonaiba.

Az elnevezés pontos jelentésének megfejtése még nem ihletett meg nyelvtudóst. A szótárak szerint középmagyarországi kifejezés volt, de valószínűbb, hogy a 19. század közepén a németajkú lakosság ragasztotta rá a piaci árusokra a kofa nevet. Németül a Kauffrau

kereskedőasszonyt, árusnőt jelent (Kauf

= adás-vétel, Frau

= 15

BUDAPEST

2012 szeptember

Budapesti típusok – kofák. Győri Aranka és Heyer Artúr grafikái

Zöldséges (retek!) kofák a Nagycsarnok melletti utcában (1920 körül)