Budapest, 2012. (35. évfolyam)
8. szám augusztus - MAGÁNANZIKSZ - Buza Péter: Pedagóguspár a Józsefvárosból
meglehetősen hanyag, és magát az iskolalátogatást is – persze főleg élethelyzetéből adódóan – gyakran hanyagoló kiskamaszt. Keserű igazságtalanságként élte meg a serdülő fiú ezt a kudarcot. Mert hogy az volt valóban, igazságtalanság. Május elején ugyanis Attila a Ferenc téri bérház gangján rohangálva eltörte a jobb kezét. Beleakadt a rácsba, ahogy a lakásajtó előtt sámlin üldögélő mamát a Ká dinger gyerekekkel fogócskázva-rohanva éppen kikerülte. Egyetlen ember személye köti össze a háborús és a harmincas éveket: az igazgatóé, Vágó Aladár é. Akit ugyan reakciósnak minősített a tanácshatalom, és néhány hónapnyi időre leváltotta, de azt megelőzően – és éppen 1917-től – a harmincas évek végéig ő volt az igen-igen lelakott Üllői úti intézmény első embere. Vágóról érdemes elmondani – ha már József Attila szocialista irodalomtudós monográfusai soha nem felejtik el ostorozni reakciósságát –, hogy felkészült, mondhatni tudós ember volt. Etnográfusként publikált tanulmányokat, és ő volt a húszas évek végén megjelent Dunántúl című monográfia szerzője-szerkesztője. Mindezeken túl pedig megszállott turista, sokáig a Tanítók Turista Egyesületének alelnöke. Hogy milyen volt az iskola állapota, amelyet vezetni volt szerencséje? Éppen olyan, mint a nővendékeké, akiknek közel kilencven százaléka a lakosság legszegényebb rétegeiből regrutálódott. Lakóházban rendezték be ezt a polgárit, s az épület már régen megérett 1917-re is egy alapos felújításra. Csakhogy Leyrer Lőrinc , a há zúr, még egy tisztasági meszelést sem volt hajlandó finanszírozni. Miért is tenné? Az igazgató úr is tudja, ez a környezet éppen olyan, mint akik használják, hiszen maga írja 1918 tavaszán felterjesztésében: „Für detlen testek, javításra váró vásott ruhák azok, amik lépten nyomon orr- és szembe ötlenek, és az iskola falai a tisztátalan testek kigőzölgésének lélekzetfojtó bűzét ontják.” Még szerencse, hogy Attila minden évben hónapokon át kerüli az iskolát, ahol pedig – eltekintve a szabadkézi rajz egyszeri bukásától – tulajdonképpen s ennek ellenére jól teljesít. Otthoni dolgozatait – József Jolán meséli – remekül megírja mindig, noha tankönyvre sose telik. Így aztán csak az emlékezetére támaszkodhat. S ha ez kevés ahhoz, hogy beteljen a rendelt oldalszám a füzetben, kanyarít hozzá egy verset, felmentve magát az iskolai előírások nyűge alól, mondjuk így: „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni...” Csak remélhetjük, hogy Vágó – mikor Glósznét felvette a tanári karba – már tudta, ki volt a rajzbukott fiúcska, igaz, vélhetően nem mesélt róla sokat senkinek, emlékirat sem maradt utána, napló vagy dokumentum, leszármazottait se találta meg senki, nekem sem sikerült. És Szabó Margit tanárnő családi történeteiben is csak egyetlen mondat maradt fenn róla: ott tanított édesanyám, ahová korábban József Attila is járt. Egy délután Palotán Anziksztörténetünk végén már csak két adattal maradtunk adósak, az egyiket sikerült is kideríteni. A választ a kérdésre: Miért Újpesten adták fel a lapot új kolléganőjüknek a polgárista kollégák? Nos, Wohlstreichék – a régi családi-lánykori barát, Mici is – az újpesti Kossuth Lajos utcában laktak. De hogy miért keltezte a levelet Ede bácsi Rákospalotáról? Talán kirándultak Mici meghívására az akkor még jeles pesti nyaralóhelynek számító állomáskörnyéki palotai utcákat járni? Erdőben hűsölni, vendéglőben ebédezni? Hogy aztán a kerti asztalnál a sört hörpölve megírják és megcímezzék ezt a magukkal hozott felvételt? Rábízva a többit Micire? Legyen ez (is) most már örökre az ő titkuk. ● 17 BUDAPEST 2012 augusztus Glósz Ernő 1925-ben a Zrínyi főgimnázium tablóján Az Üllői úti iskola képén egy, ha névre nem is azonosított kollégával
