Budapest, 2012. (35. évfolyam)
7. szám július - Buza Péter: A Szabó család
ben. A könyvében a piaccal szemben lévő üzlet fotója szerepel, s valóban az is Szabó vendéglő volt, de a nagybátyám, Lajos vitte, az ipara mellett. A négy Szabó gyerek közül ő, Lajos volt a legidősebb, Gyula meg a legkisebb, Margit és Julianna a második, a harmadik a születések rendjében. Juci nagyon szép volt, Rózsahegyi társulatában lépett fel, ott is tanult, Szombathelyen is játszott. Elvette egy jónevű ügyvéd, Gáspár Pál, attól hamar elvált, és Bartheldy Tibor felesége lett, aki akkor a külügyben a kabinetiroda vezetőjeként dolgozott, később, negyvennégyben kihelyeztette magát svájci magyar nagykövetnek, de aztán már nem foglalta el ezt a pozíciót. Pár évig Genfben éltek, utána lisszaboni királyi magyar nagykövetként reprezentált: a spanyolok nem ismerték el az új, a kommunista hatalmat. Gyulát érettségi után Juci kiküldte Párizsba nyelvet tanulni, aztán kihelyezték a milánói konzulátusra. A háború után próbálkozott sokféle dologgal, a hatvanas években egy firenzei gyógyszergyár milánói képviselője volt. Lakása a korai külföldre látogató magyarok biztos címe. Ha nincs mit enned, ha nincs szállásod, menj a Gyulához, adták egymásnak a hírt. Köztük hírességek is, akikkel jóban volt, s bár nem volt gazdag ember, ezt a segítséget senkitől se sajnálta. Gyakori vendége volt, ha arra járt, Puskás Öcsi . Nyakkendők Milánóból – Édesanyám, Margit vette fel először újra Kádárral a kapcsolatot a családból, 1956 után. Akkor is úgy, hogy Kádár kezdeményezett, a pestújhelyi pártvonalon érdeklődött: mi van Manciékkal? Hát bementünk hozzá. Én az édesanyámmal – sose felejtem el –, leszálltam a villamosról, beengedtek a pártközpontba, bemondta a titkárnő, hogy itt a Szabó Manci, pillanatok alatt fogadott, nagyon kedves volt, érdeklődött, mert, ugye, pár év kimaradt, azután hogy az édesanyja 1949-ben meghalt. Amikor őt meg lecsukták. Annyit kért, hogy jaj, máskor, ha erre jártok, ne így jelentkezzetek, mert nekem percre be van osztva, hogy mit csinálok, nem tudunk beszélgetni. Nem volt szóval olyan, na! ... nem akarlak látni benneteket... Sőt! Ötvennyolcban érettségiztem, hát nem volt valami jó a származásom, „egyéb”, államosított kávéházi maszek gyereke. Az egész család is megbélyegzett: édesapám nyugatos tartalékos katonatiszt, Széles Sándor , aki egy amerikai cégnél dolgozott vagy húsz évig. Egyszóval sok volt a rossz pontom. Kellett a protekció. Édesanyám felvette a kapcsolatot a Kádár Jánossal, én akkor fotóriporter akartam lenni, és két héten belül felvettek a Magyar Távirati Irodába tanulónak. Különben Kádár felesége, Mária néni volt ott a személyzetis ötvenhatig. Aztán a Lisszabonban élő Juci a magyar követség tulajdonában lévő ingóságokat vissza akarta adni az államnak, mondván hogy a herendi étkészlet, az ezüst, a bútor, a festmény őket már nem illeti meg. Anyám közvetítette a kérést. Ez a hatvanas évek elején volt. Akkor nem volt diplomáciai kapcsolatunk Portugáliával. Megint elmentünk a Fehér Házba az édesanyámmal, de már egyeztetett időpontban. Kedves volt, legyintett, hagyja a Juci! Ez nagyon bonyolult dolog lenne hivatalos keretek között. Nem ér annyit az egész. Mi van a Gyulával? – kérdezte akkor. Mert Gyula hatvannyolcig nem volt itthon. Nem mert hazajönni. És akkor a Kádár mondta, hogy szeretne találkozni vele. És ez a találkozás nálunk zajlott le, Rákospalotán. Nekünk ott volt családi házunk, azután, hogy a kávéházat elvették, édesanyámék összekínlódtak egy valamit, legyen hol laknunk. 1968-ban 15 BUDAPEST 2012 július Jani, Gyula, Juci – Palotán (1968)
